Vendégoldal

Akinek szeme van dolgokra, az lát. Lát és meglát, és megjegyez. Múltkor mesemondó vendégünket kísértem egy környező településre, ahogy szálltunk ki az autóból íme ezen akadt meg a szeme. Vendégoldal. A hozzávaló szekérnek nyomát sem láttuk, s már gazdálkodásnak sem. Valószínű emlékként maradt ott a ház vagy inkább szín falán.

Betegen

Napok óta gubbaszt, nem eszik. Este körbesimogattam, a fogait érintve fájdalmas sírást vágott ki. Még milyen fájdalmast! Ma állatorvoshoz megyünk. Igaz dolgozom, próbálom elkérni magam. Igaz, "csak" egy macska, de nálunk nagy kedvenc, s végtelenül sajnáljuk. Látni valóan szenved....

Az idő

Az idő madárszárnyakon száll...s ahogy repül tova, mögötte kel fel egy új nap.

Próbálkoztam egy új külsővel, viszont a régi oldalbeállítások megjelenítésével sehogy sem boldogulok. Tud valaki segíteni? Vagy térjek vissza az eredeti, jól megszokott formára?

Őszök

Miska macskám, azaz macskaúr(fi) a 12. évében van. Kicsi kora óta lehordom sétálni, s míg ő legel, sétál, én nézegetek, sokszor viszem magammal a fényképezőgépet. Gyakran gondolkodtam el azon, hogy egy kb. 50-100 méter hosszú, s tán 20 méter széles területen mennyi érdekes fotózni való akad, ahogy változnak az évszakok. Tavalyi megfigyelésem: vannak gyönyörű őszök, s vannak kevésbé szépek. Azt hiszem ezt az időjárás határozza meg, amikor szeles, esős, nyirkos, nem vonzó, s a fák levelei is valahogy ennek függvényében váltanak színt, s hullanak le. Ma délután láttam először fotózni való összefüggő őszi fákat. Fényképezőgép nem volt velem. Azért ezen a területen az elmúlt években készültek szép fotók, s az őszi sétákon is. Valljuk meg, ami a kertünkben készült a lehullott levelekről, inkább tudósítás, mint szépség.

A régi kedvencek közül megmutatok néhányat, már csak magamnak vigaszul is, mert kedvenc évszakom az ősz.

 

 

 

 

Az almák titkai

Egy könyv ment át a kezemen a munkahelyen. Ránéztem, s úgy éreztem el kell olvasnom. Igen ám, de előjegyzett könyv volt, egy olvasóra várt. Ránézek, éppen a barátnőm jegyeztette elő. Véletlen?

Aztán végre hozzám is eljutott, s belemerültem csodás  hangulatába, romantikájába, érzésekkel teli világába. Két nővér, külön sorsok, amelyek végül összefonódnak, egy csodálatos kert, különleges almafa, a családban öröklődő különleges képességek. Ha az ember szép és tiszta könyvre vágyik, s némi kikapcsolódásra ezt vegye a kezébe! Hogy végigkíséri a misztika? Szeretem az ilyen könyveket, engem nem zavart, ez adta a sóját! Örülök, hogy elolvastam.

Októberke

"Októberke" a virág az alsó két képen, eredeti nevét megnézhetném, most nincs rá időm. Ezt a kedves nevét a szomszédomtól hallottam. Régóta nálunk van, de ilyen szép vörösben még sosem játszottak a színei. Sajnos a fényképek nem a legjobb minőségűek lettek. Remélem azért, hogy a színek csodáját érzékeltetik.

A harmadik képen ismét tavasz az őszben....s a legelső kettőn már az igazi ősz. Egy hete nem jártam a házban, mikor kiértem ez a látvány fogadott. A diófa szinte teljesen ledobta a leveleit.

A vé r nem válik vízzé

1. A blogot a HÁZ-unkról akartam írni, de arról kevés híradás van, így lassan csúszok át egy vegyes vágott blogba. Akkor jöjjön egy újabb könyv!

S ismét mesékről, s ismét kicsit másként. Washington Irwing  1832-ben megjelent az Alhambrában való látogatásáról, valamint az akkori Spanyolországban tett utazásáról szól a könyv. Érződik a kor, a történelme, s mesék-legendák világán -amit nem kevés misztikum sző át-  mutatja be e csodálatos, s akkor még/már romjaiban lévő épületeket. Nem is tudom, hogy miért vettem kezembe a könyvet. Bár vannak, akik megszólítanak. Lehet, hogy ő is így került a kezembe, nem bántam meg, sőt végig élveztem e kalandos idegenvezetést.

2. Az unokáim. "Olvasnak", ki így, ki úgy, de a könyvek ott vannak velük.

 

1 évesek lettünk!

A születésnapi torta

Élmény volt nézni, ahogy a pici lány egyedül ette a gyümölcsöket.

Keserűség

Kedden az M csoportban elhangzott egy kérdés: mire vágysz? Sorolj fel 3 dolgot! Ezek egyike volt nálam a bennem lévő mérhetetlen keserűség elhagyása. Nem értem vagy valahol értem is az okát. Lehet, hogy az ember születésétől hoz magával némi pesszimizmust, aztán jönnek a problémák s rátesznek. Él, dolgozik egy olyan környezetben, ami nem tölti el örömmel a lelkét. Jelen van, teszi a dolgát, de nincs ott lélekben. Ez olyan sivár, szomorító. Tetőzik családi problémák, amelyek szétfeszítik évek óta. Pedig van öröm az ember életében, de néha nem ez uralja, a keserűség fojtogatja.  Bocs, ez most kijött belőlem.

Egyszer olvastam valami felmérést a magyarokról: azt hiszem azt vizsgálták hogyan reagálnak dolgokra, helyzetekre.  Megállapították, hogy nagyon negatívan. Nem az örömöt látják egyes helyzetekben, mint James Joyce írja az Írországi utazásokban (vagy a Dublini emberek volt a címe?) az írekről. 17 évesen olvastam , akkor nem értettem igazán, most már megértem és érzem ennek a hozzáállásnak a csodáját.

Valamikor évekkel ezelőtt egy társkeresőn kezdtem el blogolni. Tegnap felmentem az oldalra, megnéztem vannak-e ismerősök, kik? Igen voltak. Volt aki már talált társat, de megmaradt az itteni blognál, volt aki váltott, voltak akik itt ragadtak; vannak akik máig egyedül vannak, s máig itt  írják blogjaikat. S vannak a problémák, amelyek már akkor léteztek. Beleolvastam pár blogba: az egymás kritizálása, leszólása, netán ócsárolása máig érződik. Pedig évek teltek el azóta. Ennyire nem változunk, ennyire negatívak vagyunk, a közös cél nemhogy összehozná ott az embereket, hanem  egyeseket másokra ugraszt. Annak idején emiatt is hagytam ott nagyon kedves blogomat. Meguntam azt a légkört. Jó volt viszont olvasni néhány kedves ismerőst, átélni velük örömeiket, gondjaikat. Örülni, annak, akinek az élete sikeresen változott. S sajnos látni, érezni azt is, hogy nem mindig vidám az élet másnál sem. Viszont az áskálódók mellett ott vannak az egymásra figyelők, a blogon túli kapcsolattartások, levelezések, telefonálások. Sokszor elgondolkodtam, nem is a párkeresésé ott a lényeg, hanem a társé, a barátoké. Máig őrzök barátságokat, amelyek onnan indultak.

Az ősz szépségei

 Az időjárás némileg próbára tesz minket, de azért annak ebben az őszben vigasztaló dolgok is. Az aranyba öltözött fácskát péntek délután fotóztam Pókaszepetken, átutazóban a falun. Meg kellett álljunk az autóval, ezt nem lehetett kihagyni. Egyszerűen meseszép!! Ezért (is) szeretem én az őszt!

Kincsek a kertben

Ilyen deres volt reggel nyolc tájban a kertünk. Tegnap délután beszélgetünk a szomszéd nénivel: mutatja van a kertben sóska (le is szedtem hamar egy főzeléknek valót), valami gyógynövény, én szurokfűre vagy kakukkfűre gondoltam, jellegzetes az illata, ahogy megdörzsöltem, s volt másik is a környezetében, szerintem az is valami fűszernövény. S ki tudja még mik találhatók ott?  Epret is találtam azon a területen. A másik szomszéd múltkor mutatott rá a rebarbaránkra.

Elgondolkodtam, valakit megkértünk még tavasszal, s néhányszor lenyírta a füvünket, Ő nyírta, s nyírt vele mindent, amit tudatlanságunkban nem ismertünk fel. Azt hiszem kedvencemnek, a nárcisznak is annyi lesz, mert ahogy utána olvastam azt túl hamar szártalanította - fűnyíráskor. Így jár a botcsinálta kerttulajdonos... Nem baj, azóta sokat utánaolvastam, olvastunk, s eztán már kérdezni is fogok, nem hagyom az örökségeinket veszni!

Őszi fények és árnyékok

Te ismered a saját meséd?

Mindenkinek megvan a maga meséje - tartják a berberek.  Ezt kell mindenkinek, -vagy legalábbis a könyv szerzője szeretné- megtalálni, hogy együtt hullámozzon vele, benne, a lelkével.

Az afgán származású, Angliában élt író Casablancában vesz egy házat, amelyet felújít. Első könyve a felújításról, az ott megismert világról szól. S íme itt az újabb könyv: a szerző édesapja is nagy mesélő volt, s fia, mintegy folytatva az apai örökséget Marokkóban letelepedve indul el saját meséjének megtalálására. Érdekes módon nem az újgazdagok világában keres, régi, lepusztult kávézók, cipészműhelyek, ódon házak , s a sivatag útjának állomásai. A véletlen(?) mindig elé sodor valakit, aki újabb mesével gazdagítja. Az Ezeregyéjszaka meséit, s számtalan mesét (Naszredin Hodzsa történeteit,  odavaló névalakján keresztül) ismerünk meg a könyv olvasása közben, miközben eleget elmélkedik a szerző a mesékről, mesélésről. S mellékesen élik babonával tehelt mindennapi életüket egy szegény negyed közepén álló házukban. Aki szereti  meséket, a mesélést, kicsit mögé akar ezeknek nézni, feltétlen ajánlom elolvasásra. (A bloggerina megjegyzése: sajnos szavakkal nem tudom kifejezni micsoda hullámokat vetett bennem a könyv, élveztem minden szavát, mert bár egy arab világról ír, a mesék közösek, hatásuk szintén, bennem is hullámzott a történet. Ez az a könyv, amit érdemes többször elolvasni, benne és vele élni. S, ha lesz elég időm kiírom a sok kicédulázott gondolatát. Az előbb csak egyet hoztam az is csak egy kavicsról szólt. Egy jelentéktelen(?) kavicsról.)

Kavics

Amit itt láttok és kavicsnak neveznek, egyszerre számtalan dolog. Töredéke valaminek, mégis önmagában teljes. Az idő apróra formázta, a folyam simára csiszolta a felületét. Ha még egynéhány millió évig a folyamban hagytam volna, úgy minden bizonnyal homokszemcsékké válhatott volna. Egy hangya számára hegyet jelent, egy elefánt ellenben meg sem látja, oly piciny. Számunkra pedig nem más, mint egyszépséges dolog, melynek kellemes a tapintása, önmagában azonban haszontalannak látszik.

Ezt az apró kavicsot rengeteg dologra lehet használni. Beleteheted egy lábasba, s ha tejet forralsz, nem fog kifutni. Egy vad pásztorkutyát is megdobhatsz vele, ha éppen neked akar ugrani. De lehet vele homokba térképet is rajzolni, vagy levélnehezékként is jó szolgálatot tesz egy huzatos szobában. S ha mindez nem elég, felteheted egy polcra, s ha néha ráesik a pillantásod, eszedbe jut a marokkói utazásunk, ez a csodálatos táj, s mindaz az elmélkedés, amit ez a tárgy kivált belőlünk. 

Másodszor is kotorászni kezdtem a zsebemben, majd elővettem egy szürke kavicsot, amin egy világos csík futott végig.
Egy kavics volt.
- Tessék, ezt hoztam neked.
-Mi ez , Papa? 
-Ez bizony rengeteg dolog lehet.

Tahir Shah

A kavicsot amúgy évekkel ezelőtt Gyimesközéplokon a Hidegség patakában találtam több társával együtt. Egy kőtálban őrzöm őket. Néhány festett kaviccsal együtt. Aztán kezembe került most egy könyv, s összeállt egy történet. Majd írok róla. 

És egy mese is jöjjön, ha már elakadtam a köveknél. Miért is? 

 Volt egyszer egy kő.

De ezt csak én mondom, hogy kő, mert a kő mást mondott.
A kő azt mondta, hogy ő egy párna.
Ott feküdt a kő, azon a részén az udvarnak, ami se eleje, se vége.
Ám mégsem a közepén. A vége felé közepén, inkább.
Feküdt ott, a vége felé közepén az udvarnak, nagy szürkén és nehezen, matatta a széleit, mintha ott gombolnivaló lyukak lennének, végighúzott ujjaival a csak képzelt csillag- mintákon, amikről azt hitte, hogy azok őneki, a párnának a mintái.
Minden áldott este felpaskolta tömör, száraz hasát, és várta a lefeküdni vágyókat, mondjuk a két macskát, a kislányt, a kis ásót, a kapuzábét.
No, de szösz tudja, miért, senki nem érkezett, ki lefeküdni vágyott volna, őrá lefeküdni. Senki nem érkezett, hogy ásítozva, ásítozás után nyammogva összecsombolyodjon a valójában láthatatlan csillagmintákon.
Mindenki azt látta – a két macska, a kislány, a kis ásó, a kapuzábé –, hogy az a valami, ott az udvarnak a vége felé közepén, az egy szürke, nehéz kő.
Ugyan, hogyan is lehetne abba fejet belefúrni, aládugni kezeket, süppedni a púposába.
Arra járt egyszer a holdvilág.
Világolt kereken, s míg világolt, nézte, hogyan paskolja nehéz testét a kő, hogyan fekszik szürke meredten, várva, hogy lefeküdjenek rá, azért, mert ő a párna.
Térült-fordult a holdvilág kereke, rásütött a kisásóra, s árnyéka lett annak, árnyék, mely máris hosszan nyújtózott a kövön, végigfeküdve azon.

Továbbhaladt a holdvilág, s mentében a jázminbokorra világított, boglyas fejének árnyéka ráhajolt a kőre, még ásított is néhányat a fehér tölcsérvirág torkaiból, aztán a kapuzábé körül világolt a holdvilág, ráterült annak árnyéka is a kőre, s így egész éjszaka valaki ott szundított a kövön.
Ezentúl lettek olyan éjszakák, amikor a holdvilág ráfektette a kőre az árnyékokat. A kapuzábé, a jázminbokor, a kis ásó, az ez meg az az árnyékait.

forrás

Monogramos párna

"Miért tart sokkal tovább a monogramos vászon nemű, mint a sima? Úgy alszom el, hogy azokra a parasztházakra gondolok, ahol ezeket a lepedőket használták születéskor és szerelmeskedéskor, ezekkel takarták le a holtat, és nap mint nap ezeken zuhantak álomba  a kimerítő munka után. Kőkádakban mosták kézzel, szél szárította, és ha eleredt az eső, gyorsan lepakolták őket a kötélről. A díszes monogramokat a tűz fényénél hímezték rájuk, amikor a lány házasodni készült. Legtöbbje „túl jó” volt hozzá, hogy elhasználják, inkább őrizgették az armadio polcán, babérlevéllel, levendulával illatosítva."

 Frances Mayes

Molnár Anna volt a nagyanyám, az ő stafírungjából maradt meg a -hitem szerint már az egyetlen fellelhető- párnahuzat. Amikor Frances Mayes könyvét olvastam gondoltam párosítom a kettőt. S amin oly sokszor elgondolkodom: hazánkban oly sok külföldi vásárolt házat, élnek is itt, amikor parasztházat kerestünk a falvakban, szinte a legtöbben beléjük futottunk. Köztük egy sincs, aki megörökíteni az itteni letelepedés, házvásárlást  és a mindennapok élményeit? Vagy csak az én figyelmemet kerülte el? Vagy...????

Mese

A fotók két helyszínen mesemondás közben készültek. Vendégünk mesélő öregeket, pásztorokat keres - falvakban. Mondta, úgy érdeklődjünk van-e nótás kedvű, nótás kedvű és vidám 75 éve feletti pásztorember a környéken. Lehet, hogy nem pásztor, de mesére kapható is lehet, szerinte sokan rejtenek még kincseket magukban. Ha akad ilyen nálatok, írjatok nekem, elküldöm az úr email címét. (Bocs, nem akarok nevet kiírni, nem akarom, hogy a blogomra találjanak. Lehet, hogy  fel is ismeritek őt.)

Új bejegyzés

Új bejegyzéssel készülök már napok óta, csak amikor olyan fáradt az ember, hogy örül, ha elfekszik, csak amikor olyan feldúlt, hogy forognak benne a szavak, nehezen szólal meg. Pedig lenni mondani mit. Majd talán délután, talán holnap.