Tavaszodik?

 

A kikeleti bangita és a  gyöngyvirágcserje, bimbóban. Az utóbbi főleg érdekes, ő később virágzik, tavasszal. 
 

S novemberi színkavalkád, imádtam. Azt hiszem utoljára láttuk. Hullanak nagyon a levelek.

Mint egy pörgős szoknya

Az ikerfa másik fája (bükk?) teljes színben. Mintha világítana mögötte.

Az ősz himnusza

 vagy inkább csodája ez a bejegyzés. Nem tudok betelni vele. Azt hittem az utolsó a csoda, de lehet felülmúlni. Pedig főleg a munkáról szól, s mégis. Fantasztikus, tehetséges, zseniális ember. Százezrek várják, nézik minden héten. Megnyugvást, békét, harmóniát hoz az életükbe.

A szobában üldögélés helyett

 

"Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni." Fekete István

A diszkréten lángoló erdő

Anyjához bújó, ölelő gyermek, Vagy csak én látom annak?

Ők sziámi ikrek vagy ketten nőttek egy helyen? Ketten együtt? S mégis megmaradtak! hány ilyen párost látni az erdőn!

 

Levélbúcsúztató, már csak szinte szárazak vannak a földön.

 

 

Idén az erdő csodáit a vörös tölgyek vitték el, azt hiszem ezek már utolsó fotók velük.

 S végül az örök kedvenc látvány, korábbi felvétel, már most sem volt az igazi. Viszlát őszi erdő! Gyönyörű voltál!

“Odakint megmozdult a szél, és a varjak elhallgattak. A köd dél felé torlódott, és nem forgott már alulról felfelé, hanem elnyúlt, mintha nyomná valami. S a köd elindult, mind nagyobb gyorsasággal. Később már rongyosan, szakadozottan vágtatott. A fák meghajoltak, a fáradt, sárga levelek megmozdultak a földön. A kémény füstje elnyúlt, hosszú zászló lett. Messze valahol suhogni kezdett a szél.” (Kele)

 

“Ekkor már közel szállt az erdők fölé a nap, és a szelíd ősz édes-fanyar illata megült az avaron, mint az öreg emlékkönyvek fonnyadó virágainak illata. A fészkek üresen ásítottak, az erdő csendes volt, mint a borongó gondolat, csak a harkály kopogott valahol messze, mintha a nyár útiládájába verték volna az utolsó szögeket.” (Bogáncs)

Stílszerűen: https://erdeiprogramok.hu/2020/09/22/51-varazslatos-leiras-az-oszi-erdorol-fekete-istvantol/

Ősz búcsúztató

avagy az elvesztett varázs. Vagy inkább elveszett? Elvesztett, mert régen voltak csodás reggelek, amikor a nap a szobát átvilágította, s én rá-rácsodálkoztam mindenre, amit bevilágított. Mint a fenti fotó, ahol a nyár emlékei láthatók. imádtam, amikor ezek árnyékai is megjelentek  falon.
 

 

Lombja vesztett kecskerágó, még tele éléskamra a madaraknak. S így lángolóan csodaszép. Ez a szép a természetben, legyen bármely évszak mindig nyújt valami szépet, újat. hogy rácsodálkozhassunk.

 Az etetőkön is megindult a forgalom, s meglepetésre, ma bent a kertben, értsd díszkert avagy Zsebi kert, ahogy emlegetjük gazdája után, a spirálon láttam egy csúszkát!!! ahogy a cinkegolyón szemezgetett. Már szomorú voltam, hogy nem fedezték fel maguknak a madarak.

Ma reggeli (mire közzéteszem tegnapi) fotó, a lentieket most töltöttem át a gépről. Emlékek, lassan már.

Borzasztó, hogy nem tudok írni magamról. Nem tudom leírni ami fáj, amit mondanom kellene. Az emberbe beleszáradnak a szavak. Családom egy részét két éve nem láttam. S ez valószínű így is lesz egy ideig. Egyre több a covidos a környezetemben. Oltottak is, durván betegen. Miben higgyen az ember? 

Voltunk könyvtárban, hoztunk könyveket, azaz egy szám első személyben kellene írnom. Nekem fontosak a könyvek, nélkülük mi lenne velem?  Elvisznek, elvarázsolnak, újat adnak, vigasztalnak, elmerülhetek bennük.

S íme a mai délután, egy erdő mellett úton:

 S ezek még reggeli fotók, tele ködben, látni alig lehetett s még az éjszakai fagy nyomait is láthattam: