Kavics

Amit itt láttok és kavicsnak neveznek, egyszerre számtalan dolog. Töredéke valaminek, mégis önmagában teljes. Az idő apróra formázta, a folyam simára csiszolta a felületét. Ha még egynéhány millió évig a folyamban hagytam volna, úgy minden bizonnyal homokszemcsékké válhatott volna. Egy hangya számára hegyet jelent, egy elefánt ellenben meg sem látja, oly piciny. Számunkra pedig nem más, mint egyszépséges dolog, melynek kellemes a tapintása, önmagában azonban haszontalannak látszik.

Ezt az apró kavicsot rengeteg dologra lehet használni. Beleteheted egy lábasba, s ha tejet forralsz, nem fog kifutni. Egy vad pásztorkutyát is megdobhatsz vele, ha éppen neked akar ugrani. De lehet vele homokba térképet is rajzolni, vagy levélnehezékként is jó szolgálatot tesz egy huzatos szobában. S ha mindez nem elég, felteheted egy polcra, s ha néha ráesik a pillantásod, eszedbe jut a marokkói utazásunk, ez a csodálatos táj, s mindaz az elmélkedés, amit ez a tárgy kivált belőlünk. 

Másodszor is kotorászni kezdtem a zsebemben, majd elővettem egy szürke kavicsot, amin egy világos csík futott végig.
Egy kavics volt.
- Tessék, ezt hoztam neked.
-Mi ez , Papa? 
-Ez bizony rengeteg dolog lehet.

Tahir Shah

A kavicsot amúgy évekkel ezelőtt Gyimesközéplokon a Hidegség patakában találtam több társával együtt. Egy kőtálban őrzöm őket. Néhány festett kaviccsal együtt. Aztán kezembe került most egy könyv, s összeállt egy történet. Majd írok róla. 

És egy mese is jöjjön, ha már elakadtam a köveknél. Miért is? 

 Volt egyszer egy kő.

De ezt csak én mondom, hogy kő, mert a kő mást mondott.
A kő azt mondta, hogy ő egy párna.
Ott feküdt a kő, azon a részén az udvarnak, ami se eleje, se vége.
Ám mégsem a közepén. A vége felé közepén, inkább.
Feküdt ott, a vége felé közepén az udvarnak, nagy szürkén és nehezen, matatta a széleit, mintha ott gombolnivaló lyukak lennének, végighúzott ujjaival a csak képzelt csillag- mintákon, amikről azt hitte, hogy azok őneki, a párnának a mintái.
Minden áldott este felpaskolta tömör, száraz hasát, és várta a lefeküdni vágyókat, mondjuk a két macskát, a kislányt, a kis ásót, a kapuzábét.
No, de szösz tudja, miért, senki nem érkezett, ki lefeküdni vágyott volna, őrá lefeküdni. Senki nem érkezett, hogy ásítozva, ásítozás után nyammogva összecsombolyodjon a valójában láthatatlan csillagmintákon.
Mindenki azt látta – a két macska, a kislány, a kis ásó, a kapuzábé –, hogy az a valami, ott az udvarnak a vége felé közepén, az egy szürke, nehéz kő.
Ugyan, hogyan is lehetne abba fejet belefúrni, aládugni kezeket, süppedni a púposába.
Arra járt egyszer a holdvilág.
Világolt kereken, s míg világolt, nézte, hogyan paskolja nehéz testét a kő, hogyan fekszik szürke meredten, várva, hogy lefeküdjenek rá, azért, mert ő a párna.
Térült-fordult a holdvilág kereke, rásütött a kisásóra, s árnyéka lett annak, árnyék, mely máris hosszan nyújtózott a kövön, végigfeküdve azon.

Továbbhaladt a holdvilág, s mentében a jázminbokorra világított, boglyas fejének árnyéka ráhajolt a kőre, még ásított is néhányat a fehér tölcsérvirág torkaiból, aztán a kapuzábé körül világolt a holdvilág, ráterült annak árnyéka is a kőre, s így egész éjszaka valaki ott szundított a kövön.
Ezentúl lettek olyan éjszakák, amikor a holdvilág ráfektette a kőre az árnyékokat. A kapuzábé, a jázminbokor, a kis ásó, az ez meg az az árnyékait.

forrás