A mi házunkat kerestük, kerestük és kerestük. Aztán jött az ősz, s lemondtunk róla. S egyszer csak megláttunk egy hirdetést. Levélváltások, telefonok, megtekintés. Sokan jöttek, nézték, mi vártuk a tulajdonosok visszajelzését. Mikor meghirdették, s megnéztük még ők is vajudtak: eladják, menjenek, lépjenek vagy maradjanak? Megértem őket teljes szívemből.
Cs. I. írja legújabb, beszélgetős könyvében saját házáról: "Ezt a házat egy olyan házaspár építette és rendezte be, akik az anyagokon kívül valami mást is belettek. És ez a valami a szívük forrósága volt. Amikor az ember odamegy és megnézi, a szív ereje süt ki a falakból. Ott a kő, a fa. A téglák meleget és harmóniát sugároznak. Egy olyan ház, amit csak szívvel-lélekkel lehet megcsinálni. Csak az élet úgy alakult…ahogy még sokszor alakulhat-, hogy el kellett adniuk, hogy egyéb céljaikat megvalósítsák… de fontos volt, hogy olyan ember kerüljön oda, aki ezt ugyanúgy megbecsüli, mint ők."
A mi esetünk is hasonló: tíz év szívvel-lélekkel végzett tervezés, munka, átalakítás, kialakítás, s ahogy tulajdonos mondta, amikor az ember élvezhetné munkája gyümölcsét el kellett adják. Örülnek, hogy hozzánk kerül, akiknek nemcsak ház kell, de annak a lelke is fontos.
Így lettünk, leszünk lassan parasztház tulajdonosok.......
Csak nem?? Teljesül az álom?
VálaszTörlésén most itt tartok :)
VálaszTörlésGondolom a "Tanulom a házat" ez lett.
Gratulálok hozzá, a kitartáshoz, az álom megvalósításához, és ahhoz hogy pontosan tudta mit keres (szerintem ők találnak)!
(Utólag elnézését kérem, tegnapi megjegyzésben tegeződtem, a szülinapos után láttam, hogy van unoka is :)
Mi is egy több, mint 100éves parasztházban lakunk, nagyon szeretjük.
Egyetlen bajom van csak vele, hogy nem tudom közelebb tolni az enyéimhez... (260km)
És valóban, lelkük van.
Teljesen hasonló felfogású idős család élt benne, mint mi vagyunk most "fiatalon".
Sok örömet kívánok benne!