Egyszer olvastam valami felmérést a magyarokról: azt hiszem azt vizsgálták hogyan reagálnak dolgokra, helyzetekre. Megállapították, hogy nagyon negatívan. Nem az örömöt látják egyes helyzetekben, mint James Joyce írja az Írországi utazásokban (vagy a Dublini emberek volt a címe?) az írekről. 17 évesen olvastam , akkor nem értettem igazán, most már megértem és érzem ennek a hozzáállásnak a csodáját.
Valamikor évekkel ezelőtt egy társkeresőn kezdtem el blogolni. Tegnap felmentem az oldalra, megnéztem vannak-e ismerősök, kik? Igen voltak. Volt aki már talált társat, de megmaradt az itteni blognál, volt aki váltott, voltak akik itt ragadtak; vannak akik máig egyedül vannak, s máig itt írják blogjaikat. S vannak a problémák, amelyek már akkor léteztek. Beleolvastam pár blogba: az egymás kritizálása, leszólása, netán ócsárolása máig érződik. Pedig évek teltek el azóta. Ennyire nem változunk, ennyire negatívak vagyunk, a közös cél nemhogy összehozná ott az embereket, hanem egyeseket másokra ugraszt. Annak idején emiatt is hagytam ott nagyon kedves blogomat. Meguntam azt a légkört. Jó volt viszont olvasni néhány kedves ismerőst, átélni velük örömeiket, gondjaikat. Örülni, annak, akinek az élete sikeresen változott. S sajnos látni, érezni azt is, hogy nem mindig vidám az élet másnál sem. Viszont az áskálódók mellett ott vannak az egymásra figyelők, a blogon túli kapcsolattartások, levelezések, telefonálások. Sokszor elgondolkodtam, nem is a párkeresésé ott a lényeg, hanem a társé, a barátoké. Máig őrzök barátságokat, amelyek onnan indultak.
