Monogramos párna

"Miért tart sokkal tovább a monogramos vászon nemű, mint a sima? Úgy alszom el, hogy azokra a parasztházakra gondolok, ahol ezeket a lepedőket használták születéskor és szerelmeskedéskor, ezekkel takarták le a holtat, és nap mint nap ezeken zuhantak álomba  a kimerítő munka után. Kőkádakban mosták kézzel, szél szárította, és ha eleredt az eső, gyorsan lepakolták őket a kötélről. A díszes monogramokat a tűz fényénél hímezték rájuk, amikor a lány házasodni készült. Legtöbbje „túl jó” volt hozzá, hogy elhasználják, inkább őrizgették az armadio polcán, babérlevéllel, levendulával illatosítva."

 Frances Mayes

Molnár Anna volt a nagyanyám, az ő stafírungjából maradt meg a -hitem szerint már az egyetlen fellelhető- párnahuzat. Amikor Frances Mayes könyvét olvastam gondoltam párosítom a kettőt. S amin oly sokszor elgondolkodom: hazánkban oly sok külföldi vásárolt házat, élnek is itt, amikor parasztházat kerestünk a falvakban, szinte a legtöbben beléjük futottunk. Köztük egy sincs, aki megörökíteni az itteni letelepedés, házvásárlást  és a mindennapok élményeit? Vagy csak az én figyelmemet kerülte el? Vagy...????

Emlékek

Apám falusi gyerek volt, ismeri az itt élés előnyeit-hátrányait. Nem érti miért van bennem ez a végtelen vágyakozás egy parasztház után? Gyermekkoromat nagyszüleimnél töltöttem, már a szüneteket, s akkor velük éltem-dolgoztam, az összes falusi munkát. Mindig hozzájuk akartam költözni felnőttként. Ez nem jött össze. Innen tán a nosztalgia.

Aztán kezembe került Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a  világot. Ezer apró cikk és ezer apró cakk breviáriuma.

Elolvastam, s megértettem. Mintha visszamentem volna az időben 50-60 évet, ott jártam , éltem egy hajdani faluban, a gyermekkoromban. Az ő és az én falum között kb. 120 km a távolság, de a helyzetek, a hajdani falusi lét terei, kellékei, sőt gyakran még szavai is megegyeztek. Mindehhez hozzájött az ő  látószöge, ahogy belehelyezkedik a hajdanvolt kisgyermek gondolkodásmódjába, a világ felfedezésébe, körítve némi álomvilággal, misztikával. Nekem a könyv nagy olvasmányélmény lett.

Kedves”Faludi Ádám”, kedves hajdanvolt kisgyerek, gratulálok a könyvhöz. Megragadott a líraisága, mesevilága, s nem utolsó sorban az a falusi világ, amelyet körüljár. Nem titkolom, valahol saját gyermekkoromra ismertem benne, amennyiben a típusos élmények, emlékek, környezet valahol közös. Jó volt olvasni, visszatérni a hajdanvolt időkbe és emlékezni. Emlékezni arra a világra amely sajnos már csak az emlékeinkben él.- írtam  a blogjába könyve ürügyén.

S ha már könyveknél tartunk, jöjjön egy fotóalbum: Óvári Miklós 1001 domb meséi. Zala megye völgyeit, dombjait, hajdanvolt  hegyi hajlékjait járta be és körül, s örökítette meg felvételein. A fotókat látva az ember elgondolkodik: lassan összedűlnek a  régi boronaépítésű házak, pincék, eltűnnek, pedig ezek is múltunk részei, méltók lennének a megőrzésre. Hiszen a hajdani paraszti életforma emlékei, a múltunk részei.