Egy időben sok időt töltöttem kórházban. Egy-egy alkalommal öt heteket is, Budapesten a Jahn Ferenc kórházban. Ennyi idő sok ismerkedésre ad alkalmat, sok betegtárssal való találkozásra, s mint tudjuk, mi emberek nem vagyunk egyformák. Szóval, tudnék mesélni kórházi "kalandokat".
Úgy tapasztaltam a betegek egyformák, tegeződik a gyárigazgató és a takarítónő is egymással, betegségben nincsenek rangok, pozíciók. Egyszer belefutottam A mérnöknőbe. Lehet, hogy nem a státusza tette mássá, rátartivá, alapból volt ilyen. A kezdeményezésem, hogy tegeződjünk szájrándítással fogadta. Gondoltam nem kötelező, s magáztam.
Egyszer úgy adódott a fürdőben találkoztunk össze. Betegségem nem annyira egyértelmű, mint aki béna, fájdalma van, stb. Tán nem is látta rajtam, hogy milyen az állapotom. Addig. Zuhanyoztam, törölköztem, de alig álltam a lábamon, s ha már bejött, kértem maradjon, félek, hogy elesek. Aztán két kézzel megfogtam a lábam, s felemeltem ill. leemelem a wc vagy ágytálmosó tetejéről, aminek addig támasztottam, hogy törölközni tudjak. Rám döbbent, ilyen állapotban vagyok? Eztán sokkal emberibb lett velem. Ez kellett hozzá?
Sokszor elgondolkodom, hogy professzorunk dr. Szobor Albert, a betegségünk nemzetközi hírű tudósa mit meg nem tett a betegeiért?! S el-elmélázok mi lenne ma? Az ember kéri, mindent megtesz csak kórházba ne kerüljön. Ma mi lenne velünk? Ma nem a beteg számít, nem a betegség, a költségek határozzák meg a kezelés mikéntjét, s bízzunk benne, hogy lesz orvosunk, lesz olyan aki még ismeri, s nem gyógyszerezi el a betegét, a betegséget. (S mint mindig, most is tisztelet a kivételnek, mert mindig van, mindig akad.)
Úgy tapasztaltam a betegek egyformák, tegeződik a gyárigazgató és a takarítónő is egymással, betegségben nincsenek rangok, pozíciók. Egyszer belefutottam A mérnöknőbe. Lehet, hogy nem a státusza tette mássá, rátartivá, alapból volt ilyen. A kezdeményezésem, hogy tegeződjünk szájrándítással fogadta. Gondoltam nem kötelező, s magáztam.
Egyszer úgy adódott a fürdőben találkoztunk össze. Betegségem nem annyira egyértelmű, mint aki béna, fájdalma van, stb. Tán nem is látta rajtam, hogy milyen az állapotom. Addig. Zuhanyoztam, törölköztem, de alig álltam a lábamon, s ha már bejött, kértem maradjon, félek, hogy elesek. Aztán két kézzel megfogtam a lábam, s felemeltem ill. leemelem a wc vagy ágytálmosó tetejéről, aminek addig támasztottam, hogy törölközni tudjak. Rám döbbent, ilyen állapotban vagyok? Eztán sokkal emberibb lett velem. Ez kellett hozzá?
Sokszor elgondolkodom, hogy professzorunk dr. Szobor Albert, a betegségünk nemzetközi hírű tudósa mit meg nem tett a betegeiért?! S el-elmélázok mi lenne ma? Az ember kéri, mindent megtesz csak kórházba ne kerüljön. Ma mi lenne velünk? Ma nem a beteg számít, nem a betegség, a költségek határozzák meg a kezelés mikéntjét, s bízzunk benne, hogy lesz orvosunk, lesz olyan aki még ismeri, s nem gyógyszerezi el a betegét, a betegséget. (S mint mindig, most is tisztelet a kivételnek, mert mindig van, mindig akad.)
Akkor ott folytatom, ahol abbahagytad.Sajnos, egyre kevesebb! Lassan már kórház is egyre kevesebb lesz. Nálunk szép lassan leépítették, bezárták a vasgyári kórházat, hogy még nagyobb, hosszabb legyen a várólista, mert beteg nem lett kevesebb, csak orvos meg kórház..... Csak imádkozni tudok, hogy ne kerüljünk oda!
VálaszTörlés