Újra

 virágzik, igaz egyetlen virágzattal a szömörce, újra terem a málna, nem egy tövön, s igazi pompájában a mályva.

 

 

Reggel a ködben kimentem fotózni, önjáró fényképezőgépem egyetlen ill. mondjuk tizenötből kettő fotót őrzött meg. Akkor kellett volna visszavinni, amikor először produkálta ezt a jelenséget. Késő, sokszor elmondott bánat.

Esett eső, de semmire ill. nem sokra elég. A föld kőkemény. Ásni lehetetlen, a kapálást így nem vállalom. Állok és várok, s toporgok, mert tenni lenne mit, de nem szembemenve saját erőmmel. Ezer terv van bennem a változtatásra, az átültetésekre, különös tekintettel az önmagukat túlnövő növényekre. Így marad  a kutakodás, az álmodozás, a gyönyörködés, s élvezete nem az indián nyárnak, megmondta tegnap a szakember a rádióban. Nálunk vénasszonyok nyara van, élek vele. Kiülök a ház elé, süttetem magam a kora őszi nappal, s élvezem melegét. S néha fájdalmasan nézek el a kert felé, s búcsúzkodok csendesen a fűzfától. Árnyékot adott, madarak szálltak le, pihentek meg  ágai között, s mindeközben haldoklik. Egész nyáron tápoztam a tövét, így csináltam neki lombot. Sajnos egyik oldalán már a száraz ágak uralkodnak. S az árnyék, amit adott, amit kétfelé osztott napszakok szerint. Az árnyék. Az árnyék. Mennyit olvasgattunk nyáron alatta, mert a csonkított diófa nem mindig ad árnyékot... Tudom, hetekig leszek betege, ha kivágják.

A kert felől és a ház felől...

(S ezt már csendben jegyzem meg, vagy kérdezem: eltűntek a blogolvasók, sok a kert téma, nem írok érdekes bejegyzéseket. Nem értem. Végülis magamnak írom, de mindig örültem, ha hozzászóltatok.)