Nem tudom írtam-e a sztorit?- Állatorvoshoz vitte valaki a kutyáját, s ott elkérték az oltási könyvet. Persze a kutyáét, de mire is gondol ma az ember. Miért kérik az állatorvosnál? Eszébe nem jut olyankor, hogy nekünk csak igazolásunk van, nem oltási könyvünk.
Azt hittem letudtam a térdem, reggel veszem le a kötést, kissé szétnyílt, s gennyes is volt. Telefon, vissza az orvoshoz, a váró levegőtlen, s tömve. Orvosoknak eligazítás volt, 11-től rendeltek. Várunk, várakozunk. Érkezik a beteg, összenézünk. Azt hittem x. Leülnek mellénk pár székkel, engem egy közlékeny beteg szórakoztat. Ismeritek a típust. Aztán szólítják a szomszédokat, ritka név, felfigyelek. Jönnek ki a rendelőből, bizonytalan vagyok. Évtizedekig szomszédok, majd balról kollégák voltunk. Odamegyek, te vagy? Még mindig bizonytalan vagyok. Bemutatkozunk, egyikőnk sem ismerte fel a másikat, megöregedve, összetörve, de leginkább a "fátyolban", ahogy hívom, a maszkot. Már figyelek, újabb ismerős arc, ugyebár csak szemet látni. Ő sem lett fiatal. Ki lehet? Nézem a szemeit, ismerősek. Egyszerre csak sejtésem támad, odamegyek. Te vagy az...? Ő volt. Ő megismert engem. Így jártunk.
S hát én sem lettem fiatalabb, ez a tavasz sok jót nem hozott, s nem is kellett hozzá Covidosnak lenni.