"Nem oly becses az irhám,

 hogy érett fővel szótlanul kibírnám,

ha nem vagyok szabad." József Attila

 Lételemem a szabadság. Függetlenség. Ha be akarnak darálni, ha megfojtanának, csak látszat, hogy sikerül. Egyszer csak fellázadok, felrobbanok, de akkor az nagyot szól. Megnéztem, kb. 3000 bejegyzésem van, abból vagy 1000 nem lett közzétéve vagy utólag piszkozatoltam. Maradjon nekem ami bánt, ami fáj,de kiírtam magamból.

 

Olvasok egy könyvet, majd mutatom. Félre akartam tenni, csalódás volt, aztán valahol beleolvastam, onnan már megy, onnan fog. Van ez így.

Október

 

Áprily Lajos: Októberi séta…

 Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

 

Szűrt fény, hajnali pára, augusztus

  

  

segédkertész

A kert jelenlegi főszereplői: szellőrózsák és a hortenziák. 

 

 

S hogy ne csak a fb fotókat, értsd csak a szépet mutassam, a gyönyörű rózsák alatt, mellett ott van a levéltelen bokor. Új szerrel permetezem, jól visszametszettem, nem eléggé. Valószínű, ha a rózsák végleg elvirágoznak visszametszem tövig. Szívem szakad meg érte.

 

Ki veszi észre a turpisságot a fotón?

... és virágoznak a nyári orgonák

A térdemről lekerült a kötés, látványa nem szép, ez van. Viszont begyógyult. A rándulásom is javul. Mindez szép, hogy újabb gond érkezzen. Viszont itt a kert a csoda, az öröm és a szépség helye, ezt járom, csodálom, fotózom. Télen majd előveszem, s nézegetem. "Nézegetem, ha hull a hó, ez volt a nyár, ez volt a ...." ahogy Nemes Nagy Ágnes írja kedves versében.

Mára

 Fölépíteni
és belakni magamat
napmintnapmintnap.

Fodor Ákos 

 

A körtefa Pityerszeren található, a padok közt, a völgy előtt. Régen hatalmas volt, öreg társai vették körül emlékeim szerint, Őrizték a tájat, a látványt, az alatta legelésző teheneket. Aztán telt az idő, megöregedett, megcsonkították. Az élet, ha fáé is, de élni akar. Itt a példa. Szeretem. Néha rám jön, hogy látni kell őt. Ilyenkor autóba ülünk, nyáron késő délután, hogy zárás után érjünk oda, leülök a padra. Élvezem a csendet, a nyugalmat, a nyárt, s mélázom.

mára

WILLIAM SHAKESPEARE: SZONETTEK XVIII. SZONETT Mondjam: társad, másod a nyári nap? Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde, Hisz a május méz-bimbaira vad Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete; Az ég szeme néha gyújtva ragyog S arany arca máskor túlfátyolos; S mind válik a széptől a szép, ahogy Rútítja rendre vagy vakon a rossz. De a te örök nyarad nem fakul S nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: Örök dalokban nőssz időkön át. Míg él ember szeme s lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te. (Fordítás: Szabó Lőrinc)

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

 

SHAKESPEARE  SZONETTEK

Fordította: Szabó Lőrinc

XVIII

Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;

Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

 

Mára

Vas István: Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig – Napszomjas, késő helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes, növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra, Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni – ha megérjük – a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek – S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hódításra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk: Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő

S új csillagmáglyát gyújt meg érted,

S vígasztalóvá lesz a rémítő,

S mindent meglátsz, mindent megértek,

És érthetetlen szenvedésed

Hétszer boldog szépségre válik:

Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett

Napraforgóid, dáliáid.

 

Mára

 

Berde Mária : Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közel hajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.

Minden reggel ezzel kelek fel, hogy olvasom a meditációs könyvemet. Van amikor sikerül, van amikor nem reggel, de sikerül belemerülni.  Innen a vers, tegnapi, de a lényegén nem változtat.