Valaki megkérdezte,

 hogy mennyi időt töltök a kertben, hogy olyan tökéletes(nek látszik). Ez az. Mondtam, hogy befotózom, kiválasztja az ember a fényeket, a látványt, s fotóz, több vagy kevesebb sikerrel. 

Ami nem insta kompatibilis, ahogy mondani szokták csak ritkán mutatom. Ritkán írok arról, hogy mennyi küzdelem a kert, mert berobbant a térdem, a tarack vagy fű és a gazok mindent elleptek. Lassan haladok, ha bírom, ha nem, marad minden úgy. S akkor még a kertészsegédről nem is írtam.

 

 S kellene  az ásás, átültetni  a növényeket is, most apuka rendesen befogatott. Ez van. Így sem jutok el a tervezetthez, de haladok. S halad ő is, majd fotózom, a maradékokból készült kukatároló, kerítés, és futtatórács. Csak éppen nincs mit ráfuttatni, mert  a kinézett növények nem igazán átnyéktürők, nyáron pedig oda csak este érkezik a nap, Várok, egyszer úgyis a szemem elé kerül majd.

Szóval így működik a tökéletes kert. Amit mutatok, nem a dicsekvés, kirakat, a szerelmeim, mert mindig van egy aktuális szerelem. S hadd őrizzem majd meg szegényebb, nehezebb időkre gyönyörködni, s emlékezni. "Előveszem, ha hull a hó, ez volt ház, ez volt a tó", ahogy Nemes Nagy Ágnes írta.

Fény és árnyék

 "Én csak azt tudtam, hogy kiszolgáltattak és elárultak."

A könyvről.

 Más mint a Boldog észak, számomra kezdetben nehezebben olvasható, aztán megfogott a könyv lendülete, nem tudtam letenni. 

A biblioterápia dolgozik művekkel, néha sorokkal, mondatokkal. Régen, egy nehéz helyzetben egy amúgy nem fajsúlyos, de szórakoztató női könyvet olvastam. Aztán egyszer csak elém került benne egy mondat, egyetlen mondat. Ez megoldotta, lesimította  az amúgy hetek, hónapok óta bennem dúló feszültséget, szomorúságot.

Ilyen volt a fenti mondat is. Igen így volt, ezt éreztem nemrég én is. Helyettem írták, leírták, megfogalmazták. Egyszerű mondat, mégis nehéz. Elszomorító. Fájdalmas. Amilyen szembesülni a helyzettel.

Vírus által a világ

 Nem tudom írtam-e a sztorit?- Állatorvoshoz vitte valaki a kutyáját, s ott elkérték az oltási könyvet. Persze a kutyáét, de mire is gondol ma az ember. Miért kérik az állatorvosnál? Eszébe nem jut olyankor, hogy nekünk csak igazolásunk van, nem oltási könyvünk.

Azt hittem letudtam a térdem, reggel veszem le a kötést, kissé szétnyílt, s gennyes is volt. Telefon, vissza az orvoshoz, a váró levegőtlen, s tömve. Orvosoknak eligazítás volt, 11-től rendeltek. Várunk, várakozunk. Érkezik a beteg, összenézünk. Azt hittem x. Leülnek mellénk pár székkel, engem egy közlékeny beteg szórakoztat. Ismeritek a típust. Aztán szólítják a szomszédokat, ritka név, felfigyelek. Jönnek ki a rendelőből, bizonytalan vagyok. Évtizedekig szomszédok, majd balról kollégák voltunk. Odamegyek, te vagy? Még mindig bizonytalan vagyok. Bemutatkozunk, egyikőnk sem ismerte fel a másikat, megöregedve, összetörve, de leginkább a "fátyolban", ahogy hívom, a maszkot. Már figyelek, újabb ismerős arc, ugyebár csak szemet látni. Ő sem lett fiatal. Ki lehet? Nézem a szemeit, ismerősek. Egyszerre csak sejtésem támad, odamegyek. Te vagy az...? Ő volt. Ő megismert engem. Így jártunk.

S hát én sem lettem fiatalabb, ez a tavasz sok jót nem hozott, s  nem is kellett hozzá Covidosnak lenni.