Véletlenek

Theodore Roethke: Az ébredés

Álom az ébredés, lassan jön el,

Sorsom betölti, ami nem riaszt,

Tanít az út, amelyen menni kell.

Érzés a gondolat. Tudásra lel?

Két fülem közt táncol a lét, maraszt.

Álom az ébredés, lassan jön el.

Kik vagytok, hozzám sokan közel?

Lábam alatt, Uram, Áldott haraszt,

Tanít az út, amelyen menni kell.

Fény emel fát, ki érthetné, mivel,

Az apró féreg megtesz száza araszt,

Álom az ébredés, lassan jön el.

A Nagy Természet veled és velem

Még mást akar. Végy levegőt, szabad,

Tanít az út, amelyen menni kell.

A rázkódás megtart. Tudni muszáj.

Örök az, ami szétesik. Középre zár.

Álom az ébredés, lassan jön el,

Tanít az út, amelyen menni kell.

A kimásolt papír véletlenül került elő. Évekkel ezelőtt Mia Farrow könyvéből másoltam ki, amelyben életéről írt.

Dolgozom, felveszem a telefont, távoli településről jött ahívás, hajdani olvasótól. Egy könyvet keresett, angyalokról. Megtaláltam a  könyvet, s ráismertem volt már kezemben, aztán valahogy mégsem maradt nálam. Tán közben odaadták másnak? Akkor nem volt rá szükségem, most fogtam, s hazahoztam.

Könyvek

Könyvek, melyek meséken, meseregényeken, mítoszokon alapulnak. Újragondolva, felhasználva, vagy csak emlékeztetnek?

S amin még elgondolkodtam: a



könyv írója kelet európai nevelőanyától hallotta a meséket, a







könyv születéséhez az orosz származású anyós és tán családjától hallott mesék adták az ötletet. Én szeretem ezeket a könyveket, gondolom, mert szeretem a meséket is? Most a Lányt... olvasom, imádom. Izgalmas a világa, a bölcsessége, várom a folytatást, mi is sül ki Szeptember (mert így hívják a hősnőt) kalandjaiból?

Mit is tehet az ember ilyen esős, hideg, őszi délutánon?

Egy dolgos nap

s hozzátehetném, néhány búcsúzás fáktól (ahogy a Vidd hírét az igazaknak c. könyvből az ausztrál bennszülöttektől megtanultam.)

Egy görbeágú fűztől, van hivatalos neve is biztos, rossz helyre nőtt, megfulladt ő is, a bokrok is, amikre ráhajolt. S egy szintén rossz helyen nőtt őszibarackfától. Tudom, tudjuk várni kellett volna a lombhullásra, mi kicsit úgy dolgozunk, amikor éppen jelenlét van, akkor teszünk dolgokat. Még maradt egy díszfa, lent a kert közepén, ami odakerült, gyümölcse nincs, de árnyékolja a kicsi almafát. Mennie kell, a következő búcsú hozzá szól majd.

Volt némi ágyásbővítés, főleg az állandó ledamilozás miatt szélesítettük, hogy megóvjuk a málnákat. Eddig a történetük így szólt: ültetés, damilozás, fagy, s mikor helyrejöttek  jött ismét a damil... Reméljük most szerencsésebb lesz a jövőjük. S kijelöltük a ribizli helyét, s környezetébe kerül majd málna, már csak ásni kell itt. S kirázni a földet, ahogy felénk nevezik. Ez a nehezebb, a  feltörés, mozdulni alig tudok, tudunk.

Az ember tudatlan, lassan tanulja  a kertet, a ribizlik semmire sem mentek, már akiket a damil.... Nálunk a  damil a mumus. Most ágyást  ásunk köréjük, nem a gyepben maradnak, meglátjuk, mire megyünk így velük?! Lehet, hogy a levenduláim fejletlenségeinek is a gyepbe ásás az oka? Persze megfelelő nagyságú  helyet megtisztítottunk a  számukra, s mégis, elégedetlen vagyok velük. S amit nem értek, piacon vettem  a tavasszal palántákat. Szépek, dúsak, virágot nem hajtottak. Tavaly még az áruházlánciak is virágoztak már.

S a visszavágott virágaim, az esők miatt dúsak, zöldek, tényleg magukhoz tértek, már csak a beígért utóvirágzást várom. S a primulák? mindegyik tele virággal! Ők nagyon jó helyre kerültek, élik a világukat.

és a harcostársak, amikor két, amúgy harcias macska egymás útjába kerül. Eztán ugrottak egymásnak hullt csomókban a szőr, véreztek a fülek, stb.

És újabb pusztulás és búcsú Bobitól, aki  26 !!!!! év után hagyta itt a jobboldali szomszédainkat.

"Szeptemberi bágyadt búcsúzó"

Nem tudom a fotók visszaadják-e azt mélységes csendet, békét, nyugalmat, meleget, alkonyi hangulatot, amit akkor éreztem amikor fotóztam?

S amikor a citromfüvet téptem le szörphöz, s beleszagoltam, még nyáron sem éreztem ennyire intenzívnek az illatát. Eszembe jutott a Már az óvodában megtanultam.... c. könyv egyik írása, mikor a szerző hóesés hangját veszi fel magnószalagra, s azt ajándékozza el. Szívem szerint ezt az illatot gyűjtöttem volna üvegbe, hogy majd valamikor, valakinek odaajándékozzam. Esetleg elővegyem zord téli estéken a nyarat eszembe idézni.

Aztán behuzódok a szobába, s kell egy kis melegség:

 Köszönöm a Mózsikról írtakhoz a sok hozzászólást. Csak azt nem értjük, hogy hova lett el, s egyszerre a kettő? Januárban Pif, az apjuk, augusztusban Hypó, az anyjuk, s most ők. Kicsit sok... Néha úgy érzem valaki befogta őket, de láthatja nyakukon a nyakörvet, mégis?  Vagy ki tudja????
E sorokkal elköszönök végleg tőlük. Örültem, hogy köztünk voltak, ha másfél évig, akkor is.

Bobról, az utcamacskáról és a gazdájáról

"Bobban volt valami különleges. Az egyénisége volt az, ami magához vonzotta  az embereket.   Mindenki érezte, hogy van benne valami egyedi.

...Egész különleges módon tudott kapcsolatot teremteni másokkal, vagy legalábbis azokkal, akikről sejtette, hogy szívükön viselik a sorsát.


Életem egyszerűen gazdagabb lett attól, hogy Bob is a része volt.
Olyan öröm volt egy ilyen nagyszerű társ, egy ilyen csodás haver. Úgy éreztem, mintha esélyt kapnék arra, hogy összeszedjem magam.

-Csak te meg én vagyunk, szemben a világgal- mondom neki. - Mi vagyunk a két testőr.

Imádta a rutint, a megszokást, mindig a kiegyensúlyozottságot szerette."
Bob, az utcamacska c. könyvből

Miért fáj az embernek annyira

két szemtelen, pákosztos, végtelenbelű vörös macskaállat elvesztése?

Hisz
reggelente nincs aki 500km/ óra sebességgel, s az embert feldöntve rohanjon be a házba az ajtó kinyitásakor

nincs, aki az udvarra való kilépéskor láb alatt legyen

nem kell állandó ajtó-és ablakügyeletet tartani, kik, mikor és hol, s hova ugranak, s osonkodnak be?

nincs ki aludjon kanapén, ágyon és nyoszolyán (ami az ágyon való alvást kiváltandó a számukra lett rendszeresítve, s mily önfeledten tudtak azon a hátukon, magukat eldobva aludni)

nincs akire fújjon macskaúr, s nincs aki fújjon macskaúrra, s megfélemlítése alatt tartsa

nincs aki a kerti asztalnál dolgomat végezve felügyelete alatt tartson

nincs vörös színű muff a hónom alatt, mikor a kertbe sétálok ki (ez az agyik Mózsi tartózkodási, közlekedési helye volt)

nincs aki a kerti munkáknál láb alatt legyen, kísérjen kert hosszan

akit fotózhassak mindenféle helyeken és pozíciókban

nincs, aki megérkezve a kapuban fogadjon

aki a kutyáktól ételt lopjon

sorolhatnám még

N I N C S!!!!!!! Nincsenek! Fájnak.

(S megértem barátnőm 13 éves lányát, aki a hörcsi elvesztésekor 3x kapott sírógörcsöt, s megfogadta: neki többet nem lesz meghaló állata. Így lett kutyájuk....)

Ahányszor ma

reggel kinéztem az ablakon az időjárás mindig új arcával örvendeztettet meg: szakadt az eső jó órája, aztán kisütött a nap, majd párába borultak a szemben lévő dombok, most ismét beborult, felhők úsznak el a távolban.

Tavalyi diót készültem törni, sajnos az ujjamon olyan helyen van  feltörődés ki kell vonjam a forgalomból, hogy beszáradhasson, gyógyulhasson. Így olvasni leszek kénytelen. Minő szenvedés...
(S remélem  a tegnapi kerti munkáktól nem fertőződött be, a legrosszabb helyen van, hiába ragasztom le, addig tart.)

Marad a begubózás, a mécses és a füstölő... és a könyv. Az este már előszedtem melegíteni a fényhozókat.