Ajánlom, ha még nem találkoztatok vele

A gondolkodása miatt,

 s még írhatnék mást is. Jó volt őket hallgatni.

Tegnap délután kiütöttem magam

Elég hamar felkapom a vizet, nehezen tudok lecsillapodni. Tegnap ok is került hozzá: a bejárati ajtó előtti kilépő két oldalán, a sarkon van valami sárga, magas, dáliaszerű évelőnk. Helyes, nincs gond vele. A bal oldalon csenevész volt, egy talajtakaró ránőtt. Napokig ügyködtem vele, hogy helye és levegője legyen, gaztalanítottam, füvetlenítettem, némi átültetést is tettem velük, hogy egyformán dúsak legyenek.

S akkor... jött a fűnyíróval emberem, s elegáns mozdulattal áttolta rajta. Még most is remegek, ha eszembe jut. Persze, hogy elkerítettem magam. Hogy odalett a délutánom. S miért kell ennyire felszívni magam. Hát miért? Nem is értem.

forrás

Akire a legnagyobb szeretettel emlékszem

 azok közül az írók, költők, a könyves szakma dolgozói közül, akiket megismertem. Máig őrzöm kék tündérét, amit hozott nekem. 

“Néha megadatott, hogy írjak” (Beszélgetés Máté Angival)

Máté Angi az egyik legtehetségesebb, igazi varázsnyelvvel rendelkező meseíró. Vele beszélgettünk a mesék rejtelmes világáról, az alkotás folyamatáról, s egy megdöbbentő hírről is értesültünk. 

„Először nagyanyám olvasott keveset és kevésszer. (…) Két
meséskönyvem volt: a naponta elolvasatlanul letett Farkas-barkas és egy Dörmögő Dömötör lap, egészen iskoláskoromig, s így ki is nőttem – nagyrészt mesék nélkül – a mesekorszakból, máig sincs kedvenc mesém” – mondtad egy interjúban. Hogyan kezdett mesét írni az a Máté Angi, aki gyakorlatilag mesék nélkül nőtt fel? Mikor, hogyan került mégis közel a mesékhez? Talán épp ez a gyerekkori hiány lehetett a meghatározó?

Van egy sejtésem, amiről nem tudom, jó sejtés-e, hogy a hangtalan, mozdulatlan világot a képzeleteddel mozdíthatod, míg egy áramló, információkkal fejedbe búgó világban csak tartod a fejed, füled. Ahol csönd van – és gyermekkoromban nagy csönd volt körülöttem –, megnézheted a csönd képét, beszélhetsz hozzá. Én beszéltem repedéshez, párna csücskéhez, falvédő-madárhoz, és ahol moccanatlanság van – az is volt, csak az volt –, meg tudja tenni a benti képforgató, hogy változzon az a mozdulatlan, így lesz történet, vagy legalábbis történetdarab. Igen, lehet, hogy ez a képforgatás, történetgörgetés van meseíráskor is.

(Fotó: Szöllősi Mátyás)

Mi van meg nálad először egy-egy történetből: egy-egy alak, a hangulat, netán maga a történet váza? Mennyire tervezed meg tudatosan az írásaidat? Inkább spontán alkat vagy?

Én már nem is emlékszem, Feri, hogy mit is csinálok, amikor írok, milyen is az. Két és fél éve nem írtam semmit. Arra azért emlékszem, hogy míg mindenben frászolós, szöszölős, addig az írásban szabad, tágas vagyok, és, hogy ez egy nagyon jó állapot. A meséknél gyakran volt az, hogy valami elém bukkanó tárgy, mozdulat, alak indította a történetet, kintről és bentről is történhetett. A Mamó más volt, ott tőlem független módon teremtődött meg két hét alatt az egész történet, és én csak álltam és néztem, és írtam, csak egy félvezető voltam, dióda vagy mi. Eléggé vicces-misztikusan hangzik, ugye?

Az, hogy az írásaidat hamar – tulajdonképpen már a legelső könyved, a Mamó megjelenése után –díjakkal jutalmazták, hogyan hatott rád, befolyásolt bármiképpen is?

A díjaknak örültem, de még a díjátadók előtt elkezdtem vacogni, hogy akkor most ezentúl mi lesz, tudok-e majd úgy írni, még, jól írni. Főleg a Mamó után volt nehéz, épp azért, mert éreztem, hogy nem rajtam múlt a megírása, az, hogy erős lett, hanem azon a kivételes belső létezésen, állapoton, ami megteremtetett a kegyelem vagy a dióda folytán.

A Mamót Góli Kornélia és Mezei Kinga adaptációjában, Csipke címmel vitték színre Kolozsváron, s lassan két éve fut a darab. Milyen érzés volt színpadon látni a Mamót? Meglepett Mezei Kingáék értelmezése valamilyen tekintetben? És ha már Mamó: a könyv megjelent franciául is a Le Ver á Soie kiadó gondozásában, Kosza Zsuzsa fordításában. Hogyan fogadták a könyvet Franciaországban?

Én még nem láttam színpadon a Mamót, nem volt merszem a két év alatt megnézni. Nincs elég erő bennem a kívülállásra, túl közeli lenne, mindenféle távolságként mérve. Felvételről néztem meg, így csak magam voltam és a laptop, a színpadi, emberi rezgéseket valamennyire lefogta a képernyő.

Teljesen Kingára bíztam a darabot, ez már az ő szemével láttatott történet, de közeli szemeink vannak. Nem volt semmiféle hökkentő a rendezésben, a Váta Lóránt fején ülő tyúktól eltekintve. És sikerült az egyes szám első személyű szöveget mozgásba hozniuk, jó dramaturgiával. Ez nagy munka, nagy odafigyelés, törődés.

A francia Le Ver á Soie kiadó egy kicsi kiadó, leginkább kelet-európai novellákat, a régi szovjet tagállamok kortárs íróit jelenteti meg, nem került a „Mamou” semmilyen toplistára a franciáknál, néhányan írtak, hogy szeretik, és ez így rendben van.

Daróczi Anikó lefordította a holland Wereldbibliotheek kiadónak a Mamót, és most került egy bolgár kiadóba Svetla Kjoseva fordítása is.

„Nehezen fogadok el bármi olyan véleményt, ami a mese – bennem megteremtődött – lényegén változtatást javasol” – mondtad a már említett Magyar Narancs-interjúban. Amikor Az emlékfoltozókat szerkeszthettem, én is azt tapasztaltam, hogy nagyon határozott elképzeléseid vannak arról, milyen legyen a könyved. Eleve olyan kéziratot adsz le, amin szinte semmi szerkesztenivaló nincs. Van(nak) valaki(k), aki(k)nek a véleményét kikéred az aktuális kéziratodról, mielőtt azt megjelentetnéd?

A Kapitány és Narancshal volt az egyetlen könyv, amit nagyon sokáig tologattam, húzogattam, átírtam. A többi egyben ideadta magát. Van pár ember, akit megkérdeztem – akár írás közben is –, de mindig jól megjárták ezzel a bizalommal, mert konok és nagyfejű vagyok, ha átírást javasolnak, és morrogás lett a vége. Nehéz velem dolgozni.

Van egy lányod, Dorka. Civilben óvónő vagy, immáron két éve Budapesten. Az, hogy gyerekek közt vagy folyamatosan, segíti, befolyásolja az írást?

Talán csak annyiban – de ez nagyon sokat is jelenthet –, hogy ébren tartja bennem a gyermekséget, azt a nézőpontot. Folyamatosan elém áll a gyermeki nézőpont – és sokkal igazabbul mond, mutat a világ dolgairól, mint ahogy ennyi felnőtt év után én mondanám. Ez mindenképpen egy jó befolyásoltság.

Mesélted egyszer, hogy az óvódásaid körében tesztelted valamelyik mesédet, vagy talán többet is. Ezt hogy kell elképzelni?

Igen, ez még Kolozsváron volt. Leültem a kicsikkel és elmondtam több mesét is, amik aztán a Volt egyszer egy könyvbe kerültek. Én mondtam, ők hallgatták, volt úgy, hogy ők folytatták, volt, hogy elindultak a nagyon kicsik mást játszani – ott rögtön húztam, rövidítettem –, volt, hogy kérték, hogy még azt mondd el, sokféle figyelés volt. Mindig megmutatták, hogy mi a jó írás, és mi nem jó nekik. Egyébként a kicsik hálásak, a rossz szövegeket is meghallgatják, csak másként, örömtelenebbül. És ezzel nem szabad visszaélni, igénytelen mesét, történetet mondva, azzal igazolva, hogy: de hát, milyen szépen hallgatta!

Zuppant, bugybogtat, zunnyog, cocókázik, habag, lappan, csubbog, túgat, illant, zsuppan, göngörgő. Tele vannak ilyen – főleg igei – szóleleményekkel a meséid. Ezek honnan jönnek? Saját gyerekkorodból? Vagy amolyan „belső” szavak? Esetleg a szöveg írása folytán teremted őket?

Ezeket a történet hozta, írás közben lettek. Aztán ritkultak, Az emlékfoltozókban már kevesebb van.

Jól sejtem, hogy számodra semmi sem lenne idegenebb, mint hogy „munkából” és/vagy felkérésre írj?

Nem is merek ilyesmit elvállalni, nem megy az időzített írás.

Többször is hallottam tőled, hogy igazából nem tartod magad írónak, ami elég érdekes kijelentés egy öt önálló kötettel rendelkező, sikeres szerzőtől. Hogyan kell értenünk ezt a kijelentésedet? És ha nem írónak, akkor elsősorban minek tartod magad?

Hát én sem tudom, minek hívják az ilyen valakit, mint én. Akinek néha megadatott, hogy írjon, tán olyan vagyok.

Mi volt a legutóbbi olyan könyv, ami nagyon tetszett?

Ezzel az a baj, hogy alig olvasok. Vagy, ha olvasok is: mesét. Kiplinget olvastam legutóbb és elcsodálkoztam, hogy létezik Limpopo folyó. Az van Kiplingnél, ami belőlem hiányzik: humor. Tán ezért is szerettem most olvasni A magányosan sétáló macskát.

Több illusztrátorral (Szulyovszky Sarolta, Keszeg Ágnes, Rofusz Kinga) is dolgoztál már. Azt tudom, hogy annak idején a Kapitány és narancshalhoz te magad kérted fel Rofusz Kingát. Milyen szempontok döntöttek egy-egy illusztrátor mellett?

Az volt fontos az illusztrátorral való találkozásban, hogy közelinek kellett éreznem azt a képi világot, amit teremteni tud, azt kellett éreznem, ha tudnék rajzolni, tán ilyesmit rajzolnék.

A Mamó nagymama-unoka viszonya megidézi a gyerekkorodat. A könyv úgy született, hogy először csak egy gyerekkori november elsejéről írtál levélben egy barátodnak, aki biztatott rá, hogy írj még erről, mert jó olvasni. A prae.hu-n mesélted, hogy a Kapitány és Narancshal történetét, a kapitány bolyongását az indította be, hogy két hónapra Pestre jöttél Kolozsvárról. Saját életed eseményeit beleszövöd a meséidbe. Az emlékfoltozóknak van hasonló jellegű, elmesélhető személyes magja? Netán a Magyarországra költözésetek lehet az? Hiszen a könyv végén a tündérrigólányok is elköltöznek.

Igen, Az emlékfoltozókban Kolozsvár íródik, a Dorkával belakott város, a sokadik albérlet a Fellegvár tetején, ahol énekelnek a mályvák, visszanéz az őz, rókák hálnak a fákon és mi – a faodúbarna és a limonádéhajú tündérrigólány – lassan bepakolunk a kufferbe a pesti még sokadabbik albérlet felé.

Legutóbbi könyved elején a kék roller, a tölgyfa és egy fiú is arra kérik a limonádéhajú és a faodúbarna tündérrigólányt, hogy elfelejtett gyerekkori emlékeiket foltozzák meg. Osztod azt a vélekedést, hogy egy írónak a legfontosabb táptalaja a gyerekkor? Vagy ha ez így túl általános: te az írás folyamán mennyire támaszkodsz a gyerekkori emlékeidre?

Nem tudom, hogy egy írónak fontos táptalaja-e a gyermekkor. Én pedig nem támaszkodom, hanem belőle vagyok, a gyermekkor az a most is. És ezt nem tudom pontosabban mondani.

Nem tartozol azok közé az írók közé, akik akkor is írnak, ha valójában nincs különösebb mondandójuk. Csak akkor látsz neki az írásnak, ha valami belülről már nagyon feszeget, és muszáj papírra vetned. Egy beszélgetés során azt mondtad: „valahányszor akartam magamnak az írást, hogy megírhassak valamit, az írás nem akart engem. Ha meg csak éltem, akkor megtörténte bennem magát az írás.” Könnyen meg tudod állni, hogy ne írj feltétlenül? Ilyenkor benned nincs olyan feszültség, válság, mint ami a legtöbb íróban, ha nem tud alkotni? Türelmes vagy magaddal ebben a tekintetben?

Már nem hiszem, hogy írnék valaha, úgy érzem, a személyes Mamó után jövő mesék bezárultak az ismét személyes Az emlékfoltozókkal: körbeértem magamat, és ez így jól van. Nincs bennem feszültség, a két és fél év alatt elfogadtam, hogy ez most így tud történni. Én már a türelmen is túl vagyok. Aki türelmes, az még valamit vár. Türelemmel. Én nem várok semmit.

Zárásként azt akartam kérdezni, formálódik-e már, miről szól majd a következő könyved. De hát akkor egy sokkal komolyabb kérdéssel kell befejeznünk. Nem úgy ismertelek meg, mint aki mást mondana, mint amit gondol, de muszáj visszakérdeznem: teljesen komolyan mondod, hogy nem írsz többet?

Nem lesz következő könyv, Feri.

Darvasi Ferenc

forrás

Süt nap, sok eső esett, láthatóan beindultak a növények a kertben

 eső után

 új helyen, hogy milyen növény lesz belőle? kiderül majd

 megtáltosodva

 elsők

 

 szegfűk

 az "elveszett"

új szerelem, ami régi, de most már saját kertben is láthatom. (Az üvegben lévő ágakat úgy kaptam.) A másik elfagyott, rossz helyre ültettem, most kezd magához térni, szegényke.

Esik, esett, esni fog

Kinézek az ablakon. Esik. Örüljek vagy szomorú legyek? Tegnap is így indult a nap. Délutánra kiderült, sőt mondhatni trópusi meleg vagy inkább fülledt  lett az idő.

 Néztem  a holdnaptárat, s nagyon, nagyon akartam átültetni bokrocskákat. Madarak hozták a magjaikat, feltételezhetően, s az orgona ágain ülve szóródtak el, majd hajtottak ki, s fedeztem fel őket. Az őszi festés miatt nagyon visszanyestük az orgonát a ház végén. Most örömmel látom sorra jönnek fel új hajtások is, s pár év, s ismét dús bokor fogadja a ház sarkán a tavaszt.

Szóval a bokrocskák. Hogy mik lehetnek? Erről csak sejtéseim vannak, a leveleik alapján, s mert körbejártam a környéken, s megnéztem milyen hasonló bokrok vannak, melyek küldhettek üzenetet a madarak által. Üzenetet, s utódokat egy másik kertbe. Jezsámen és som? Az is lehet, hogy tévedek. Majd kiderül.

Ősszel ástam ki szintén az orgona alól egy induri-pinduri kecses kis bokrocskát. Egy jövendőt, mert az egész vagy 20 cm hosszú volt. Tavasszal már minden bokor kihajtott, ő lett a legutolsó. Icipici kecses levélrügyekkel, majd levelecskékkel. S a múltkori fagy őt vitte el először. Már a leveleit. Gondoltam, búcsúzzunk, nézem, kihajtott. Pici, de erős és élni akar. Hát hagyom, óvom, figyelem, aztán majd kiderül mit is pátyolgattam ily odafigyeléssel.

S mit hord még a szél? Hortenziát ígértem szomszédoknak, azok a hajtások kecskerágó és magyal lettek. Most ismét vannak "gyermekei".

S írásom közben távoztam: volt szikra, villanyelmenetel, vezetékleégés, villanyszerelő keresés. S megint tudatosul, a villannyal nem lehet játszani. (Amúgy ezt ellenőrizni, már a vezetékeket, két villanyszerelő ígérte magát az elmúlt év során. Most vajon ideér(nek)?

 Sütünk, főzünk. Hallgatom a műsorokat. Közben diétázok, még mindig. Fog, még mindig. Előnye, mert borsot nem használhatok, viszont zöld fűszereket igen. Rozmaring, zsálya, borsikafű, kakukkfű. Zölden fűszernek, teába némi mentával kiegészítve. Szóval, hallgatom a rádiót. A régi magyar konyha ezeket hasznlta. Hagyma, paprika, paradicsom, amik a "magyar konyhának" alapjai csak Amerika felfedezése óta ismertek. Eszméletlen finom húsokat lehet velük készíteni. A zöld fűszerekkel. Néha csalok, és sütök. Érdekes ezzel nincs gondom.

S a nagy magyar siker ürügyén -akire joggal lehetünk büszkék-, jöjjön egy séfes film. Vasárnapra, kikapcsolódásnak.

"És maga sem tudja, miért, olyan boldog "

Lázár Ervin: Zsiga föstő fest

 

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.

Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:

- Na, milyen?

Milyen lett volna?! Hófehér!

Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.

Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.

- Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? - kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.

- Azért sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám.

Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.

- Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák...

- De nem és nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom!

- Hát hogy gondolod, kedveském?

- Nem tudom - sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok.

Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt - pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.

- Na, várj csak - mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját - és láss csodát! -, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.

Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.

Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.

A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.

Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.

Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.

- Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!

- Te vagy a föstő, neked kell tudni - mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.

- Ej - morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.

Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.

S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

forrás 

 

Annak idején Ágnesnek hoztam a mesét. Most a saját blogomon leltem rá, s szeretettel ajánlom Mamkának. 

 

 

forrás

Lásd, halld, keresd a szépet!

Film barátságról, költészetről, szerelemről, csábításról a művészet erejével.

 Egy részlet, amiről a VMN egy bejegyzésében olvastam. S keresni kezdtem utána, mert felkeltette az érdeklődésemet, s nem ismertem. Amit találtam széppé, elgondolkodtatóvá tette az estémet.

 

S könyvben: