Macska nélkül az élet

A címet napok óta felírtam, de bejegyzést írni nem engedett a rendszer. Akkor. Szóval macskaurat ki kellett hoznunk a házba, fiam kezelései miatt javasolták.

Öt hétig nem állt velem szóba, alig evett. Egy hete közeledik, fogad el ételt (mindig, állandóan, éjjel.nappal sürgős dolgai voltak), s hétvégén ismét a lábaimnál aludt. Erre, én gonosz fogtam magam, s hazautaztam három napra... Ma jöttem, sehol, félórás kiabálás után megkerült. A közel hétkilós állat nagyon szépen vékonyodik, hogy örülne az állatorvos, ha meglátná!

S otthon mi  a helyzet? Hiányzik, az ember megszokta az állandó vigyázzban állást, eltenni, takarni,  figyelni, takarítani, porszívózni stb. Hát most ez megszűnt. Megszűnt az állandó körülötted lét, akármerre mentél kísért,veled volt, ha olvastál öledben ült, ha számítógépeztél a házon feküdt. Szerettél és szerettek. Szomorú világ köszöntött ránk. Macska nélküli lét. Pici halál.

Hallgatom

Csodaország Csodarádióját a megeső sok-sok Csodáról, a sok Csodálatos Emberről Embertől. Aztán kimegyek az utcára, lemegyek a boltba, s egész mást tapasztalok. Nálunk, nem is értem miért, barna a tőkehús, mert nem veszik, az ember nem mer felvágottat venni, hasonlók miatt. Vevő alig jön a boltba, régen egymást tapostuk, főként egyes napszakokban. Akkor mégsem olyan csodálatos minden?

S még egy: havonta egy-egy fesztivál, sörnap stb. a városban, nekünk a fél lakótelepet kerülnünk kell, ha boltba mennénk, mert a lépcsőt, ami a domb tetejéről az utcafrontra vezet egy éve lezárták, s nincs megjavítva, felújítva. Sokszor elgondolkodom a csodák ilyetén természetén, pedig erre is emberek laknak, ahogy újabban mondják: polgárok.

Reggel

Kálváriafotózások: Kenyeri

 Nagy kedvencem. A kezdeti kálváriák közé tartozik, elhanyagolt, az út mellett áll, ahogy beérünk a faluba. (Pedig itt fotóztam a szépen rendezett, megbecsült régi sírokat.)  Valahogy mégis fenséges, Szilágyi István Kálváriák c. könyvének borítófotója volt annak idején.

Aztán fordulok egyet, s emlékezem. Apámék repülőtere itt volt, ezért  a közeli táboroztatás Páliban. S régen itt lakott a főiskolás barátnőm családja  is, 12 km-t gyalogoltunk Vönöckről, a szomszéd faluból a harmadik barátnőnkkel, hogy láthassuk. Már semmire (házakra, utcákra) nem ismertem rá. Csak a nagy gyaloglás maradt meg bennem. S azóta mi is hárman háromfelé sodródtunk.

Kálvária fotózóban:Páli

az a falu, ahol a II. világháborúban apám katonaként és pilótaként  hosszú időt töltött. Emiatt is mentem oda szívesen fotózni. Hetven év távlatából ismerőst keresni lehetetlen. A társai közül már csak ő él, mégis jó volt körülnézni a faluban.

A kálváriájukat, ami az elsők között épült hazánkban viszont nagyon szépen felújították. Nincsenek stációk, kápolna (legfeljebb templom a szomszédságban), az építmény csak sejteti a jövőt.

Napok

Szerda: haza a lakásba
Csütörtök: Pécs - kórház, Széchenyi tér, Király utca, buszpályaudvar, lakás
Péntek: vonat, busz, apám
Szombat:apám- eső,  busz, vonat, busz, ház

vártam az asztalost, megérkezett, elkészült az utolsó szobánk is - nagyjából. Erre azért mondható már, hogy kész.

A lényeg: fiam túl van a kezeléseken,  fogyott is sokat, szürke is, viszont jól viseli, kiegyensúlyozott, s lelkileg a helyén van. Számunkra ez a lényeg. Most már csak a nagy beavatkozást várja, várjuk.
A klinikáról maximális elimerés hangján szólhatunk: Orvosokról, nővérekről. Ezt kórházjáró ember nagyon, de nagyon tudja értékelni.


Azért azt nem tudtam kihagyni, hogy elfelé a Kórház téren ne szálljak le a buszról, s ne kerüljek kollégiumomhoz, aztán elindultam, mint anno négy évig minden reggel az iskola felé. Mobillal fotóztam, hogy barátnőmnek küldhessem tovább, s persze fényképezőgép nem volt nálam. Sajnáltam, de vittem az ellátmányt, mindent nem bírtam cipelni. Az élet- és lélekmentő hazait, kívánság szerint...

Nagy a változás, egy mediterrán hangulatú Király utca fogadott (ahol anno lebuktunk, mert utcán, zacskóból ettük a típusnápolyit, micsoda finom is volt az!!!), s sok felújított ház a városközpontban. Egyre-másra rá is csodálkoztam, régen ezekre nem figyeltem? Vagy oly rég volt a régen?

A közlekedésről most nem írnék, megkeverték rendesen, már apámhoz való utazásaimat, a több órás várakozásokkal. Annyi idő alatt értem oda 90 km-re, mint előző nap a 250 km-re. Viszont ma óriási szerencsém volt, minden átszállás perceken belül zajlott, ide ki is jött a busz már, mikor a buszmegálló felé sétáltam. Kész csoda volt ez így!!!

Aztán megérkeztem, az  eső esni kezdett, s abba sem hagyta egész délután.... Így egy újabb adag fahéjas körtedzsem készülhetett, ugyanaz a recept, az alapanyag, de egész más lett. Finom!

Hogy ne töltsem feleslegesen a délelőttömet,

amikor elolvastam Annamari bejegyzését kaptam magam, s hamar főztem körtelekvárt. Én ezt a receptet vettem alapul. Fixálót nem használtam, s botmixert sem, szétfőztem a körtét, én már csak maródi vagyok. Isteni lett!

Ha kiveszem a száraz dunsztból fényképet is készítek majd róla!