Reggel

Kálváriafotózások: Kenyeri

 Nagy kedvencem. A kezdeti kálváriák közé tartozik, elhanyagolt, az út mellett áll, ahogy beérünk a faluba. (Pedig itt fotóztam a szépen rendezett, megbecsült régi sírokat.)  Valahogy mégis fenséges, Szilágyi István Kálváriák c. könyvének borítófotója volt annak idején.

Aztán fordulok egyet, s emlékezem. Apámék repülőtere itt volt, ezért  a közeli táboroztatás Páliban. S régen itt lakott a főiskolás barátnőm családja  is, 12 km-t gyalogoltunk Vönöckről, a szomszéd faluból a harmadik barátnőnkkel, hogy láthassuk. Már semmire (házakra, utcákra) nem ismertem rá. Csak a nagy gyaloglás maradt meg bennem. S azóta mi is hárman háromfelé sodródtunk.

Kálvária fotózóban:Páli

az a falu, ahol a II. világháborúban apám katonaként és pilótaként  hosszú időt töltött. Emiatt is mentem oda szívesen fotózni. Hetven év távlatából ismerőst keresni lehetetlen. A társai közül már csak ő él, mégis jó volt körülnézni a faluban.

A kálváriájukat, ami az elsők között épült hazánkban viszont nagyon szépen felújították. Nincsenek stációk, kápolna (legfeljebb templom a szomszédságban), az építmény csak sejteti a jövőt.

Napok

Szerda: haza a lakásba
Csütörtök: Pécs - kórház, Széchenyi tér, Király utca, buszpályaudvar, lakás
Péntek: vonat, busz, apám
Szombat:apám- eső,  busz, vonat, busz, ház

vártam az asztalost, megérkezett, elkészült az utolsó szobánk is - nagyjából. Erre azért mondható már, hogy kész.

A lényeg: fiam túl van a kezeléseken,  fogyott is sokat, szürke is, viszont jól viseli, kiegyensúlyozott, s lelkileg a helyén van. Számunkra ez a lényeg. Most már csak a nagy beavatkozást várja, várjuk.
A klinikáról maximális elimerés hangján szólhatunk: Orvosokról, nővérekről. Ezt kórházjáró ember nagyon, de nagyon tudja értékelni.


Azért azt nem tudtam kihagyni, hogy elfelé a Kórház téren ne szálljak le a buszról, s ne kerüljek kollégiumomhoz, aztán elindultam, mint anno négy évig minden reggel az iskola felé. Mobillal fotóztam, hogy barátnőmnek küldhessem tovább, s persze fényképezőgép nem volt nálam. Sajnáltam, de vittem az ellátmányt, mindent nem bírtam cipelni. Az élet- és lélekmentő hazait, kívánság szerint...

Nagy a változás, egy mediterrán hangulatú Király utca fogadott (ahol anno lebuktunk, mert utcán, zacskóból ettük a típusnápolyit, micsoda finom is volt az!!!), s sok felújított ház a városközpontban. Egyre-másra rá is csodálkoztam, régen ezekre nem figyeltem? Vagy oly rég volt a régen?

A közlekedésről most nem írnék, megkeverték rendesen, már apámhoz való utazásaimat, a több órás várakozásokkal. Annyi idő alatt értem oda 90 km-re, mint előző nap a 250 km-re. Viszont ma óriási szerencsém volt, minden átszállás perceken belül zajlott, ide ki is jött a busz már, mikor a buszmegálló felé sétáltam. Kész csoda volt ez így!!!

Aztán megérkeztem, az  eső esni kezdett, s abba sem hagyta egész délután.... Így egy újabb adag fahéjas körtedzsem készülhetett, ugyanaz a recept, az alapanyag, de egész más lett. Finom!

Hogy ne töltsem feleslegesen a délelőttömet,

amikor elolvastam Annamari bejegyzését kaptam magam, s hamar főztem körtelekvárt. Én ezt a receptet vettem alapul. Fixálót nem használtam, s botmixert sem, szétfőztem a körtét, én már csak maródi vagyok. Isteni lett!

Ha kiveszem a száraz dunsztból fényképet is készítek majd róla!

Ember tervez, munkahely közbeszól

Összecsomagoltunk, indulnánk, emberem megnézi az sms-eit. Este hatra kell mennie dolgozni, hogy aztán 12 órázhassanak, viszont így nyert a kapuhoz, a befejezetlen betonozáshoz pár órát. Nekem felborultak a terveim, alaposan.

Új terveket kell szőnöm....

Ágnesnek (is)

A napokban véletlenül(?) akadtam rá. Inkább szívhez szól, s mesék, történetek, hagyományok kedvelőinak ajánlom, s természetesen azoknak, akik az indiánok kedvelőinek táborába tartoznak. Írtam már, hogy nagyon örültem volna egy indián menynek?

S egy kis időjárás jelentés: távolból morgás hallatszik, s nekem beúszik március 15. Akkor is így morgott, csak valahogy másként.