Botrány

tört ki nálunk, mert az idősebb fiam elkottyintotta a kicsinek, hogy a házban velem van macskaúr. Ő kioktatott engem, mit csináljak a macskával a saját házunkban, azért hogy majd idejöjjenek. És mit ne.

Rossz tapasztalataik voltak macskákkal ezért ritkán jönnek hozzám a lakásomba. Ill. volt két év , hogy nem jöttek. Pedig macskaúr oltott, óvott, felügyelt. Amennyiben lehet felügyelni a már 12 éve megszokott napi lent léteink alatt. Viszont ehhez volt szoktatva első perctől. Tudom hasonlítani az itteni kint élő macskákkal. Vitatkozzak? Nem tudom meggyőzni őket. Azt látom, tudom ahogy emberek is másfélék vagyunk mások a macskák is. Vannak meghúzódó, szót fogadó cicák, s vannak macskafejűek. Pif úrfit senki sem kérte, mégis teleportálta magát télen a hálószobába, Hypo nagyságos asszony is kitiltott a házakból mégis előfordult mindkét helyen (értsd otthon és nálunk is), hogy beesett az ablakon, s körbejárt a tiltott helyeken, netán éppen a hálószobai ágyon találtunk rá. Senki nem kérte az előszobai ablak szúnyog hálójának feltépésére, s a tilos behatolásra. Miért van, ha véletlenül nyitva marad az ajtó a vörösök csak úgy gurulnak be rajta?

Ők állatok, mi emberek, s ha már emberek felelősséggel vagyunk. Saját magunk, környezetünk, higiéniánk iránt is. Annyira bántó, sértő, és fájó.

A besurranó

Táplálkozók

Kint és bent

A szabadságom idejére kihoztam magammal macskaurat, s főleg mert pénteken 4 fogát húzták ki. Olyan fájdalmai voltak, hogy a száját nem tudta már összecsukni. Gondoltam a gazdája mellett mégis jobb helye van.

Számomra, ha ő velünk van két nap az alkalmazkodás időszaka. Hát két napja nem alszom. Első éjjel: új hely(?), s még a lábadozás. Szigorúan épületben, nehogy fertőződjön. Második éjjel már kinyitottam a fürdő ablakát, hogy kimehessen éjjel. Akkor ezért nem aludtam. Nem tehetek róla, aggódom érte. Hajnali négykor elegem lett, bezártam , aludjon már ő is! Ma egész nap a világ legjobb macskája, alszik, eszik és még alszik. Majd éjjel!!!

Meg kell tanulnom elengedni, s bízni az ösztöneiben, hogy megállja a helyét  ebben a környezetben. Nehéz.

A vörös népek csak nézik, ki ő, mit keres bent  a házban. (Ide ők ugyebár csak bepottyannak, na azt tennék szorgalmasan, ha hagynám.) Az ő birodalmuk  a kosár az ajtó mellett, itt fekszenek összebújva. S már Zsemle Mózsi is megengedte, hogy megsimogassam! Ő nézeget a farakásról. S ők néznek be a feltépett szúnyoghálón keresztül. Miért is nem téptem még le? Mikor lesz itt igazi barátkozás és egyetértés? Pif tavaly lépett macskaúrfi felé, ő idegenkedett tőle. Hiába, morózus öregúr. Megszokta magányt, az ő otthonát, ahol korlátlan úr. (Felettünk....)

Füzetemből

"Szobám egyik falán egy óra függ, de már nem jár. ….Amikor a város órái kongva elütik a hetet….akkor mintha a szobában is életre kelne az öreg óra.  Az öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel. …. Én is megálltam valamely időben. Én is úgy érzem, mozdulatlan vagyok, lecövekeltem.

De vannak röpke pillanataim, amikor titokzatos módon eljön az én időm.

Ilyenkor érzem, hogy még életben vagyok. Minden világos, a világ csodálatos.  Tudok alkotni, álmodni, repülni, és ilyenkor többet mondok el, többet érzek, mint a fennmaradó idő teljes egészében. A dolgok e harmonikus együttállása rendre ismétlődik, mint valami megváltozhatatlan sorozat.

Amikor először éreztem ezt, próbáltam ezekbe a pillanatokba kapaszkodni, gondoltam, örökre megállíthatom őket. De nem így történt. Ahogy az öreg órától, tőlem is tovaszáll a többiek ideje.

….És ha elmúlik ez a pillanat, s a másik órák, amelyek másik emberekben laknak, folytatják útjukat, én is visszatérek a megszokott mozdulatlan halálomba, a munkámhoz, a jövés-menéseimhez, amit életnek szoktam nevezni.

De tudom, hogy az élet másvalami.

Tudom, hogy az élet, az igazi élet azon pillanatok összessége, amelyek röpkék ugyan, de azt éreztetik velünk összhangban vagyunk a világegyetemmel.

Csak a teljesség pillanatai vannak, és akik ezt nem tudják, és örökké akarnak élni, azok a hétköznapiság szürke, folyton ismétlődő világára vannak kárhoztatva."

Jorge Bucay

Szombati elfoglaltságok

Mire tegnap kijöttem a házhoz eltűnt a cirmoska. A boltban megemlítettem csütörtökön, hogy vendégcicus van nálunk, s érte jött a gazdája,  vagy csak nem volt aki etesse, s továbbment?

Helyette itt lábadozik macskaúrfi a tegnapi orvosi beavatkozás után. Én pedig szabadságomat kezdtem tölteni, s hogy ebben a hűvösben ne teljen haszontalanul nekiálltam ajtótokokat festeni. Most kereszthuzattal próbálok valami friss levegőhöz jutni.

Hoztam magammal könyveket, nagy felfedezettem Elif Shafak, most egy új könyvét kezdtem el olvasni: A város tükrei, ahogy eddig érzékelem ez is  a misztikus regényei sorát gyarapítja. Kedvelem ezt a műfajt.
Velem van Jorge Bucay: Húsz lépés előre c. könyve is, s sikerült megszereznem az Elfeledett kert írójának első könyvét is: Felszáll a köd. (Közben délután lett azóta, hogy írni kezdtem  a bejegyzést.) Szóval, unatkozni nem lesz időm. Legfeljebb takarítani kellene, illene? Olyan nehezen mozdulok, jó kicsit elfeküdni, pihenni, semmit sem csinálni, csak olvasni.... Végül is megvár minden. senki meg nem csinálja helyettem, akkor adjunk egy kicsit most a pihenésnek!

Hangok

Ablakunk alatt haladnak el a haszongépek, hogy e szóval illessem őket, amik az aratást végzik. Aztán este mintha diadal hangjait hallanám, ahogy vonulnak vissza a határból. Új gépek, hatalmasak, ilyeneket még nem láttam. Erőteljes hanggal. Elől egy kombájn, aztán egy tartálykocsi, majd jön a személyautó. Megfordulni ill. az útra ráfordulni sem tudnak olyan nagyok. Elmennek egyenesen a másik határba,  ahol hely és tér van, gondolom ott fordulnak menetirányba, mert ismét hallom a hangjukat. Jönnek, s mennek újabb helyszínre - aratni. Gyűlik az új kenyérhez az alapanyag. S eszembe jutnak a régi idők: a kombájnok, az aratások a határban, a cséplések nagyszüleim udvarán. Ahol összegyűltek a faluból, a közös munka, a pálinkás reggelek. Hol van ez ma már? Hol ez a közösségi vagy inkább közös, jókedvű, nehéz, de meghitt hangulat?

Tegnap bent vagyok a fürdőben, macskasírást hallok. Azt hittem hallucinálok. Megyek ki az udvarra, hát nem. Egy pici szürke cirmos sírdogál kint. Mondja a szomszédasszony már délelőtt is ott nyivákolt a ház háta mögött. Talán az ő szomszédjukból tévedt oda, átjött az úton, s nem talál haza? Ahol jut étel négynek, jut az ötödiknek is. A pici mocskos állatja estére már az anyamacskához bújt, s látom későeste már szoptatja is. Sajnálom, de ennyi macska nem kellene ide. Majd hazajön a szomszédasszonyom elszereztetem vele, ha addig míg itt lesz. Bár ő szerinte a macskák fogyóállatok, főleg a kandúrok. (Kivétel Piffünk..., a híres túlélő.)

Emberi határok, állati törvények

Nagy a gondom Pif macska miatt. Mondhatja bárki, jó, ha csak ennyi a gond, vagy ez is gond? Pifet örököltük, s ha nem vagyunk a házban a szomszédok mindennap etetik. (Az így kihelyezett ételre kapott oda hozzánk a farkatlan macska.) Tavaly még udvarlási szezonban  is sokszor köztünk és velünk volt. Idén ez megszűnt. Nem értettük, hol van, miért nincs velünk. Aztán kiderült a már említett farkatlan, gazdátlan  macskával volt viadala, s valószínű alulmaradt. (Ő amúgy egy nagyon agresszív cica, sok gondot okoz másoknál is. Ő aki körbejelölte a házunk összes ablakát, némileg még a lakásban is hagyott nyomokat!)

Szóval Pif úrfi amúgy egy nagy túlélő kandúr, minden hájjal megkent, csak úgy látszik a 12. évére már öregedni kezd. Az alulmaradás következménye lehet, hogy úgy eszik, hogy szeme mindig a kapu felé van, lesi jön-e valaki? Máskor az ablakban ülve várt minket reggelente, ablakban hónapok óta nem láttuk. Jön, eszik, tegnap habzsolt, ilyent még sosem láttam tőle, s már el is tűnt. Otthon sosincs. Ha hívom, simogathatom, érezze, hogy szeretik, de ennyi. Már megy is.

Sok töprengés vezetett a fent leírtak összeállásához. Akkor most mi hiába vagyunk a gazdái, hiába házunk az otthona a macskatörvények felülírnak mindent? Tapasztaltatok már ilyent? Akkor most egyet tehetünk, hogy mindezt tudomásul vesszük?

Olvasom A macska ezer arca című cicaantológiát. Jékely Endre ír macskáikról, s az írása alapján (amit már évekkel ezelőtt is olvastam) lett a kis vörös macskánk Mózsi. Amikor az ő Mózsijuk felnőtt "apja kíméletlen hajszát indított ellene is. Rendszerint a patakvölgyben ereszkedett alá, hogy a "territóriumáról" fiát elzavarja. Ám a rigók erős csárogásukkal elárulták közeledését, és Mózsi ilyenkor eszeveszetten menekült fel a kőbányák irányába, ahonnan csak néhány óra múlva merészkedett vissza. A házat hason csúszva közelítette meg, mert akármelyik bokorban várhatta vadmacskaszínű és -erejű apja."

Füzetembe

A fájó láb, feltört talp és a farkasordító éjszakai hideg is mind hozzátartozik az élményhez, és az emberek teljesítménye sokkal inkább függ az akaraterőtől, mint a testi állóképességtől.
Mary Moody

Barátnőm a Caminora készül. Neki küldtem el ezt a gondolatot a korábbi bejegyzésben említett könyvből. Az írónő a Himalájára vezetett csoportokat, s egyik útján 71 éves útitársnője is volt. Eltévedtek, s végül ez lett a legnagyobb élménye az útnak. Akkor és ott persze nehéz volt nekik, megoldották, túlélték.

Valóban az akarat e lényeges, s ez túlmutat fizikai korlátokon is? Vagy, ha beteg az ember a fizikai korlátok behatárolják? Vagy inkább összeségében mondja ki a végső szót az akarat???