Tegnap estefelé Zsebi átsétált a Szivárványhídon. Pár fotóval emlékeznék rá. 10 éve a házzal együtt örököltük, megszerettük, évekig jött velünk az autó hátsó ülésén erdőre, mezőre, s távolabbi helyekre is kirándulni. Úgy sétált fel Tátika várába, hogy az onnan lefelé jövők meg is jegyezték, ez a kutya úgy megy fel, mintha otthon lenne.
A vakondok és macskák felügyelője volt, előbbi minőségében nálunk nem igazán aratott osztatlan sikert, az ásásai miatt. S falusi sétáinkon minél nagyobb volt a kerítés másik oldalán a kutya, annál jobban ugrott neki, ugatva. Harciasságban nem volt nála hiány.
Régi labdázások emléke, már csak megfogta, nem igazán hozta vissza a labdát. Néha kikapcsolt, néha pedig nagyon otthon volt.
Aztán tavaly fulladni kezdett, egyre jobban, kiderült, hogy a szívével vannak komoly gondok. Napi háromszor kapott gyógyszert, külön szertartás keretében. Már nem lett a régi, szép lassan fogyott az ereje, csökkentek a megtett távolságok.
Tavaly nyár végi fotó, akkor azt hittük a holnapot sem éri meg. Túlélte, majd egy évig.
Ezek az utolsó erdei fotók, kb. egy éve készültek. Akkor már fáradt, leállt, visszafordult. Többé nem erőltettük ezeket a sétákat.
Ezek már a napi háromszori kerti séták fotói. Mint engedte ereje, a kert végéig, közepéig jött velem, vagy kinézett, s visszafordult.
Nyár elején annyira fulladt, hogy ultrahanggal ismét megvizsgálta a szívét az állatorvos. Megemelte a gyógyszereket, s felajánlotta az altatást, ha megint rosszabbodik az állapota. Felturbózta, ahogy mondtuk. Jó hete kezdett nem enni, nem kikapni kezemből a kipreparált gyógyszeres golyókat, kinézett a kertre, visszafordult. A macskák ott sétálgattak mellette. Ismét befeküdt a bokrok alá, s sokszor fulladt.
Tegnap reggelre 3 lábon sétált ki, aztán csak feküdt, felállni alig tudott. Úgy vágtam le a bokrot, hogy hozzáférjek gyógyszerrel, vízzel. Nem akartunk neki szenvedést. Egyértelmű volt, innen már nincs visszaút. Ölben vittük az autóba, az állatorvoshoz. Miközben a könnyeim nyeltem végig simogattam, legyen könnyű az áttérése. A kert alatt helyeztük örök nyugalomra, a macskák Pif, Miska, Mózsi, Öregasszonyka társaságába.
Kedves Zsebi, nagyon szerettünk, nyugodjál békében.
Ó, erre nincsennek szavak, szinte megszólalni sem tudok! Ahová ment, ott már nincs fájdalom, fulladás! Nyugodjon békében!
VálaszTörlésOlyan szépen elbúcsúztál tőle ebben a bejegyzésben! Nehéz napok jönnek rátok a hiánya miatt! Nekünk is így ment el a hűséges Tapikánk, akkor megfogadtam, hogy soha többé nem lesz kutyánk, hiszen családtagként tekintettünk rá. Azóta eltemettünk még a fiamék imádott kettő kutyusát is Mókica mellé a kertben.
Az előbb indulni akartam a Zsebivel a kert végébe, hogy negnézzük nem túrták- e szét a sírt. Akkor esett le ag ellentmondás. Köszönöm szavaid, nehéz most.
VálaszTörlésMegsirattam 😢
VálaszTörlésMindent megtettetek érte. Gyönyörű kutyus volt.
Nagyon sajnálom, Anikó! Nagyon fog hiányozni nektek.
Most már a Szivárványhídon túl veszekedik a kerítésen át a kutyákkal.
Köszönöm Orsi, Az már biztos. Egészséges, boldog kutyaként.
TörlésRészvétem szegény kisöreg miatt. Legyen neki könnyű a föld.
VálaszTörlésKöszönöm.
VálaszTörlésNagyon sajnálom....együtt érzek veled, tudom mennyire hiányzik....
VálaszTörlésTe ezt még jobban érzed, tudod.
VálaszTörlésNagyon sajnálom Zsebit.
VálaszTörlésNem zsebit kell sajnálni, ő már jó helyen van. A gazdi az, akinek a Zsebi hiánya mindörökké megmarad - mert kutyát (miképp embert se) pótolni nem lehet... Együtt érzek veled....
VálaszTörlésEgyre több a veszteségünk és egyre nehezebb elviselni.
Fodorka, mélyen az ember zsigereiben van, íz már biztos.
VálaszTörlés