Zsebi 2006. június 15. - 2021. június 14.

 

Tegnap estefelé Zsebi átsétált a Szivárványhídon. Pár fotóval emlékeznék rá. 10 éve a házzal együtt örököltük, megszerettük, évekig jött velünk az autó hátsó ülésén erdőre, mezőre, s távolabbi helyekre is kirándulni. Úgy sétált fel Tátika várába, hogy az onnan lefelé jövők meg is jegyezték, ez a kutya úgy megy fel, mintha otthon lenne.

 A vakondok és macskák felügyelője volt, előbbi minőségében nálunk nem igazán aratott osztatlan sikert, az ásásai miatt. S falusi sétáinkon minél nagyobb volt a kerítés másik oldalán a kutya, annál jobban ugrott neki, ugatva. Harciasságban nem volt nála hiány.

 

Régi labdázások emléke, már csak megfogta, nem igazán hozta vissza a labdát. Néha kikapcsolt, néha pedig nagyon otthon volt.

 

Őrhelyén a Zsebi kert kapujában

 

 

Aztán tavaly fulladni kezdett, egyre jobban, kiderült, hogy a szívével vannak komoly gondok. Napi háromszor kapott gyógyszert, külön szertartás keretében. Már nem lett a régi, szép lassan fogyott az ereje, csökkentek a megtett távolságok.

Tavaly nyár végi fotó, akkor azt hittük a holnapot sem éri meg. Túlélte, majd egy évig.

Ezek az utolsó erdei fotók, kb. egy éve készültek. Akkor már fáradt, leállt, visszafordult. Többé nem erőltettük ezeket a sétákat.

 Ezek már a napi háromszori kerti séták fotói. Mint engedte ereje, a kert végéig, közepéig jött velem, vagy kinézett, s visszafordult.

 

Nyár elején annyira fulladt, hogy ultrahanggal ismét megvizsgálta a szívét az állatorvos. Megemelte a gyógyszereket, s felajánlotta az altatást, ha megint rosszabbodik az állapota. Felturbózta, ahogy mondtuk. Jó hete kezdett nem enni, nem kikapni kezemből a kipreparált gyógyszeres golyókat, kinézett a kertre, visszafordult. A macskák ott sétálgattak mellette. Ismét befeküdt a bokrok alá, s sokszor fulladt.

Tegnap reggelre 3 lábon sétált ki, aztán csak feküdt, felállni alig tudott. Úgy vágtam le a bokrot, hogy hozzáférjek gyógyszerrel, vízzel. Nem akartunk neki szenvedést. Egyértelmű volt, innen már nincs visszaút. Ölben vittük az autóba, az állatorvoshoz. Miközben a könnyeim nyeltem végig simogattam, legyen könnyű az áttérése. A kert alatt helyeztük örök nyugalomra,  a macskák Pif, Miska, Mózsi, Öregasszonyka társaságába.

 

Kedves Zsebi, nagyon szerettünk, nyugodjál békében.

A halállal

macskaúr elvesztésekor találkoztam először.

 Amikor nagyanyámat temették anyám nem záratta le a koporsót, hogy elköszönhessek tőle.  (Nagyon szerettem őt.) Nem akartam, féltem, hogy elvesztem azt a képet, ami bennem élt. A többi családtagnál már nem szóltak, a távolság miatt inkább a temetésekre értem oda mindig.

Az első halottam macskaúr lett. Szembesülni a lassan megmerevedő testtel, a mozdulatlansággal, a visszavonhatatlannal. Amikor nincs visszaút, csak látok egy testet, akitől, amitől örökre el kell válnom, s ez a test már nem az a test, a szeretett, a kedves, az árnyékom.

Az, aki benne volt már elment örökre. Magával vitte a melegségét, a szeretetét, a rosszalkodásait, pákosztosságát. Azóta nem kell ügyelni, nem kell elpakolni, nem kell takargatni, de az sincs aki köszönt, ha hazaérek, aki az ölemben fekszik esténként, aki a takarómon alszik éjszakánként.

Örülök, hogy hazajött elköszönni, vagy tán itt érte utol a végzete. Hogy elmondhattam neki, mennyire szerettem, s a kertünk végében elhelyezhettük egy fa lalá örök nyugalomra.

Azt is tudom, csak egy macska volt, de számomra A MACSKA.