Utólag, de nem utolsó sorban

A kertben időnként soklevelű lóherékre bukkanok. Idén, főleg tavasszal, amikor bizony a szerencsére igen nagy szükség lett volna egyet sem találtam.

 A férjem utolsó napjaiban úgy jött ki, hogy meglehetős megviselt voltam. Többször elindultam hozzá, de vissza kellett fordulnom, kimentek a lábaim alólam. Egy ilyen napon került kezembe dél körül Szögjal rinpocse a Tibeti könyv életről és halálról című, a témát elgondolkodtató módon, nagyon szépen tárgyaló könyve. Kinyitom, a fejezet címe Szellemi segítség a haldoklónak, s ott volt több lepréselt 4 és 5 levelű lóhere. (Majd mutatom a fotót, ha rendszer megengedi.)

Mivel kórházba indultam, s ugyebár visszafordultam próbáltam telefonálni, de a férjem nem vette fel, a központi szám pedig kipattintott. Délután végre kapcsolták az "osztályt", azaz mellékapcsolták. S milyen az élet, a szerencse, egy ismerős ápolónő vette fel. Elmondtam a gondom, s ő felment az osztályra megnézni a férjem.  A lényeget írom, szólt, hogy nincs jól a férjem, próbáljak bemenni. Fuvar keresése, stb.Őt nagyon rossz állapotban találtam, megdöbbentem, nekem nem szóltak az osztályról. Simogatni kezdtem, s mantrázni, hogy induljon el az útján, ez az ő útja, vele vagyunk, támogatjuk. Elsimultak a vonásai, elcsendesedett, egyet sóhajtott, s mint aki elaludt elnyugodott. Örökre.

Tudom, ez intim történet. Amiért leírtam, nem tanulság nélküli, sok szempontból. A "szerencse", a véletlenek(?) , vagy egy felső irányítottság? Ahogy terelődtem, hogy menjek, ott legyek, el ne késsek. Később beszélgettem az egyik ápolónővel, ő mesélte, hogy  azt beszélgették egymás közt, hogy a rengeteg fájdalma, szenvedése ellenére, milyen átszellemült, boldog arccal távozott. (Sajnos sok távozót látnak.)