Visszaérkeztem

a csipkerózsika álomba dermedt kertből. Érdekes figyelni ahogy pl. a hunyorok virágai megfagynak, egy pozícióba dermedve, hogy aztán majd, amikor a fagy kienged kinyújtózzanak, élni kezdjenek.

 Az etetőt levittem a gyümölcsfák közé, jól megtömöm reggelente, s visszafelé haladva megállok, kukkolok. Szinte azonnal jönnek a madarak. Gondolom most tengelicek voltak az elsők, mert senkit, legfeljebb a ráreppenő cinkéket engedték rászállni az etetőre. S hogy ők cinkét a közelítő, lassan rebbenő repülésről sejtem. Rárepülnek a fákra, aztán az ágról ágra közelítenek, s "lecsapnak" egy-egy magért.

Sokan jönnek, persze, közel az erdő vagy 10 méterre van, lett közönsége, látogatója a madáretetőnek. S csak reménykedni tudok, hogy a verebek is átteszik székhelyüket a fás részre a kerti kiülők közeléből, egyéb melléktevékenységek miatt (is).

S tegnap nagy boldogságra találtam a piacon két hunyort, amikre nagyon vágytam. Ma rohantam megnézni őket, az éjszakai fagy mit tett velük, de még tetszhalottak voltak.

 S a kevéske, e annál jobban megbecsült hóvirág:

  S a nagyon vágyott téltemető, amelynek úgy néz ki lassan-lassan testvérei is bújnak elő:

 S akire  a bejáratnál bukkantam:

 Ők is kaptak egy új testvért:

S egy utolsó reggeli szépség, mahónia.