Bolond az ember,

amikor egy-egy könyvet olvasva, filmet nézve annyira beleéli magát. Tudja, hogy regény, hogy film, s mégis. Én is ilyen bolond vagyok. A Forgószelet egy darab után abbahagytam, s nem tudom rászánni magam a folytatásra. Hitchcock tudott rendezni. Erre kezembe kerül egy valamennyire hasonló témájú könyv.

Letettem, aggódtam, szétizgultam magam, s bevallom a történelmi háttere nagyon kikészített. Vagyis leginkább az, az emberek helyzetébe éltem bele magam. Szörnyű volt. Sok újat nem írt, amit már nem tudhattunk volna, de így szembesítve, nehéz volt továbblapozni - nekem. Nekem, aki még az Oscar díjas film megnézésére sem mertem vállalkozni. Végül a történet pozitív fordulatot vesz, a főhős nagyot változik. S nem utolsó sorban írója építész, némi építészettörténeti ismereteket is kaptam.

Kalandregény? Történelmi regény? Kémregény? Vagy ezekre épülően egészen új műfajt hoz létre a szerző? Akinek felkeltettem az érdeklődését olvassa el. Szerintem nem bánja meg. (Erről már csak zárójelben írok: az embersége! Pedig lehet, ezt kellett volna nagy betűkkel leírnom.)

S akkor most jöjjenek a vándormadarak!

...még mindig

 

Borongós, szürke őszben indultunk Zsebit sétáltatni, s persze magunkat is. Aztán kezdett kisütni a nap. Átvilágított az erdőt, az amúgy is színes lombokat.  S mondtuk, igen, ezért kellett útra kelnünk. Hogy az élmény még szebb, még sejtelmesebb, még maradandóbb legyen. (Persze volt aki a póráz nélküli rohangálást élvezte.)

Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek

 

 Nagyítom a fotókat, s ki is vágtam hogy az összetartások széthúzások láthatók legyenek. Messze voltak, magasan, inkább a hangjuk sejtette merre vannak. Vakon fotóztam. Hangjuk alapján darvak lehettek.

 

 

Ezek ráadásfotók, mert szeretem.

Bár ezen is láthatók még, nagyítva.

Szép, szomorú találkozás

 Délelőtt megyünk a piacra egyszer csak rám köszönt egy hölgy, megismerem-e? S kérdezte én vagyok-e én?  Mondta a nevem  45 év után. Döbbenetes volt, hogy rám ismert, hogy emlékezett rám. Komolyan mondom, mikor mondta mennyire szeretett elsírtam magam. Az utóbbi évtizedek nem edzették az ember önbizalmát emberi kapcsolatok terén.

Egy főiskolára jártunk, ők alattunk egy évvel, s tényleg jó barátság volt köztünk, sokat beszélgettünk. Az ő hármasuk, meg én.  S egyik barátunknak volt ő a nagy szerelme. Néha interneten váltottunk pár szót, de mivel nem használom a fészt, ez is múltidő. Több száz kilométerről érkezett hajdani barátnője sírjához. Felemlegettük, hogy hajszárításnál mindig eszünkbe jut ő. (Akkor és "utolsó cseppként a pohárban", attól kapott agyvérzést, ami elvitte, fiatalon, negyven sem volt még. Számára pótolhatatlan barátnő veszett el. Számomra pedig egy beszélgetőtárs a munkahelyemre járó pedagógusok közül, akivel nagyon jól megértettük egymást.) Másik emlegetettünk az ő volt szerelme, aki 56 évesen kapott agyvérzést a ház legkisebb helyiségében, miközben kétéves kislánya fogadta a hazatérő anyát, hogy a csúnya apa nem szól hozzám... Persze másról is szó esett.

A szeretettankomat jó időre feltöltötte ez a találkozás.

 

 

Emlékezés Loncira

Lonci volt az első macska, akit macskaúr halála után megsimogattam.  Barátnőm úgy mesélte mindig hófehér vagy hozzá hasonló szürke kiscicái születtek. Szerettem volna legalább egyet, aki őrá hasonlít. Nem jött össze, de lett Cirnyó és Korom. Utóbbi másfél év után tűnt el. Világéletében csavargó volt. Amilyen félénk volt egyébként.

 A testvérek: Korom és Cirnyó anyjukkal

 

 Lonci és Cirnyó

A búcsúszoptatás, aztán elhoztuk magunkkal. Akkora cirkuszt csinált a macskahordozóban, azt mondtam nekem többé nem lesz macskám. A szívem szakadt meg érte. Másnap reggel már nyolcasozott a lábunk körül, azóta a mi macskánk.

Most Loncitól búcsúzunk, elment az örök vadászmezőkre egerészni.

Miután egész éjszaka

egerésztem, most hogy hazatértem, előbb alaposan tájékozódóm a konyhaasztalon, mielőtt lefeküdnék, s eltölteném jól megérdemelt pihenésem. Biztos, a mi biztos. Hátha innen is leesik valami. (Legfeljebb én a székről, ha a gazdát olyan kedvemben találom. Pedig én igazán, de igazán csak tájékozódni ugrottam fel a székre.)

Miket nem találnak ki?! Régebben már megmutattam,

most ismét rátaláltam. Fantázia, pénz, pénz, s megfelelő építészek. S nem utolsó sorban bevállalás, én nagyon megkedveltem.

Ezt pedig ma láttam. ..

Diólevél fent, lent, mindenhol - ráadással

Változik az idő? Ma hulla vagyok. Azért kertészkedtem, gyűjtögettem, míg a szervezem azt nem mondta: elég!

Ezt a fotót csak azért, mert gyönyörűséges. Remélem nem vagyok elfogult. S szóljon meg bárki, nem tudtam kihagyni. Oly szépek!

A kommentekhez

Gyermekkoromból hoztam szavakat, mondásokat, amiket csak később értettem meg. Ha sokat csavarogtam mindig mondogatta nagyanyám: már megint összejártál ónát boronát. A borona még érthető lett volna, de mi az az óna? Évtizedek múltán esett le a tantusz: összejártam Tolnát, Baranyát.

A hokedli nálunk stokedli volt vagy fordítva? Hrabalt !!!! olvasva értettem meg bizonyos szófordulatokat, amelyek valószínű az utolsó háború katonai beszállásolásaikor keletkezhettek. Hogy ezek használatával nem voltak egyedül, ezek visszaköszöntek az ő írásaiból. Alaposan meg is lepődtem rajtuk. Most hirtelen nem tudom idézni, de akkor rájuk csodálkoztam: ezek innen jöttek?

Évekkel ezelőtt meséli a szomszédasszonyom, nősül a bátyja Szellőrincről. Kérdem tőle nem Szentlőrinc a település neve? Nem, nem. Pár nap után mondja, igazam volt. Ahogy kissé "tájiasan", vagy netán tájszólással mondták a település neve így hangzott.

Ma valahogy elvesztek, elvesznek azek a kifejezések, ízek. Marad a szleng, az erősen angolos kifejezések.  Csak közben hova lesz nyelvünk szépsége, ízessége?

"...titkos zörgéssel szaladtak a száraz, holt levelek."

 Fekete Istvánt idéztem.

Azt hiszem "favágító" (ahogy nagyanyámék nevezték) amit a fotón látunk. Egyszerű, ahogy a ház is mögötte. Régi, látszik a falazatán, valószínű vályog, vagy ahogy errefelé készülnek: tömés. Boronafalú.  A kopás azt mutatja régen nyúltak hozzá. Nincs beton út a fal mellett, ezt régen döngölt földből készítették. Valószínű gyermekkoromban jártam ilyen házak közt, házakban, vagy én is a hegyen, onnan jött fel az emlék. Nem hagyhattam fotózatlanul. S közben a szívem belesajdult, a gyermekkorom, a nagyszüleim, az ott töltött szünidők.

Elnézem nagyapám valahai fotóját. Az ő házuk előtt készült. Ez a ház nem fehér, nem szürke az aljzata. Érdekes ez a sárga szín engem állandóan kísér(t). Akkor ez innen jött? Drága jó nagyapám, de érdekes így évtizedek távlatából szembesülni a fotójával. Hogy szerettem. A múlt héten, amikor a temetőben voltunk meséltem is a férjemnek, hogy ahogy olvasom a sírokon a neveket, az ő hangján hallottam megnevezni őket. Amikor este megjött a tsz-ből, s mesélte az egész napját. (Tudatosan csak egy otthoni cséplés jut eszembe, aztán be kellett lépniük...) S esténként hallgatta a rádiót, ez volt a szórakozása. Azt sajnálom a családról nem kérdezgettem, ez csak az apai felmenőkről jött össze. Mikor olvasom egy cikkben, hogy valaki 3500 fős rokonságot szedett össze, de ha 350 fős, az sem kevés.

Honnan indultam? A száraz, holt levelektől.

Hallgatom a rádiót: Csodarabbik útja

Kb. 2008 körül járhattunk errefelé, északon, Mádon és környékén. Akkor még nem volt átgondolt tervezés, program,ok, csak egy csodálatosan felújított zsinagóga, a rabbiképző emlékező romjai. S a temető. Úgy látszik a fotózásra mégis érdemesnek tartottam.

 

  

 

 

 

  és a temető

 és néhány fotó  a településről. Ezek értékeket sejtettek, Örülök, hogy kihasználják ezeket, s közkinccsé teszik.

 Ez a ház, ha jól értettem egy másik rádióadásból ma borászat. Még romjaiban is szép volt.

S ami bennem felkeltette az érdeklődét e táj, a borászat és a zsidók iránt, akik e tájon éltek: