Lázár Ervin: Zsiga föstő fest
Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen
lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű,
minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a
falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű.
Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban
következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől
az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni
színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy
ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér
földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér
folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a
hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a
hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt
róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az
annyi, mint a semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert
hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között.
Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját,
kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat,
hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha
elkészült, nagy büszkén mutatta:
- Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok,
nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán
szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz
lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a
smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap
fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér
székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak,
panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
- Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? -
kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a
szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit
értek, amennyit most.
- Azért sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten
ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát
minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
- Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid,
kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott,
passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott,
koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák...
- De nem és nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom!
- Hát hogy gondolod, kedveském?
- Nem tudom - sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a
szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a
színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek
voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a
Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami
égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg,
amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De
akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt -
pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit
tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
- Na, várj csak - mondta, és odament a műterme
sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben,
csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét,
mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint
egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy
tubust tartott. Letekerte a kupakját - és láss csodát! -, mint az új
világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a
hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az
udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy
tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak
azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a
mámoros, lobogó piros csodát.
És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én
is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő
agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és
pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a
malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már
látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros
Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros
fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát
előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és
vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros
aktokat pingál a vérpiros vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit
lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak,
vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják,
nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
- Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
- Te vagy a föstő, neked kell tudni - mondják a
vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok,
harangvirágok. És azt mondja az ég is.
- Ej - morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a
műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda
különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és
kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal
kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a
világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok.
Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések,
mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva,
sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs
megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára,
pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz
türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái.
Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda
szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy
fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító
embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de
látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú
pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában,
szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös
naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet
lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje,
hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között,
elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében,
aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott,
arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott,
robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a
csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog
Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a
tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a
nők igazítják el.