folyt.

"Egy kis kertet szerettem volna. Nem lett meg. …- végül is embereket gyűjtöttem helyette, barátokat." Török Sándor

Emlékezés. Kert helyett kövek, amik embereket idéznek. Mindegyik kő egy-egy ember, egy-egy történet. Telve emberséggel, szeretettel. Én Kököjszit és Bobojszát ismertem tőle, még az "átkosban" a rövidített változatot, aztán polcokra került a teljes kiadás is. Kíváncsi voltam az íróra, ki ő, honnan jött, mit mondhat még? Íme két mondat, csak úgy.

"Kis lábnyoma ma is megvan a szívemben.

Hozzásimult a szívem. s egy kívánság:   

Makacsul tartja magát szenttelen életemben a kívánság, hogy azért mégis… értsenek meg engem."

Még olvasom  a könyvet, de úgy éreztem meg kell osztanom sokakkal.

S hogy a bevezető gondolat ne maradjon egyedül, folytatom:

„Emlékezni fontos. Minél többre, minél messzebbre és minél pontosabban… Kísérletezni kell a minél teljesebb emlékképekre. Jöjjön a hang is… az van jelen másodsorban…. A kép az szinte magától bejön, alig kell alkotóan hozzányúlni, a hangon már dolgozni kell, az illat felidézése hozzá még nehezebb, s hogy az adott pillanatban milyen íz foglalkoztatta a vonatkozó érzékszerveket, vagy éppen hogy a tapintás mit hozott a tudatomba – ez már igen nehéz.

Egy-egy eseményt jól tud idézni egyetlen szó is. Este az ember az aznapi élményeket megírja  négy-öt sorban… a hét végén elolvassa, maga elé képzeli az eseményeket,  és aláhúzza azt, ami a hét történéseiből még jelentékenyebben foglalkoztatja.  A hónap végén megnézi csak az aláhúzottakat, s ami még mindig eleven, azt másodszor is aláhúzza. Az év végén megvizsgálja a kétszer aláhúzottakat - és íme, alig van mit harmadszor is aláhúzni.

Ami januárban netalán könnyeket fakasztott, az decemberben már nem hat vagy másképpen hat. Be kell gyakorolni az emlékezéshez, hogy egy kis törvényes, egészséges, - vagyis kézben tartott – tudathasadással kívülről kell nézzem magamat,  a történések közepette  ítélkezően önmagam felett.”