Oldalak

2016. december 5., hétfő

A mai napról,

mert még mai.

Rosszullét, de nagyon. Hideg van, fog.

Ügyintézés, mindenféle eredményekkel. A fele elintézetlen, mert magam is alig tudom tartani, nemhogy az ügyeimet kézben tartani.

Ebéd? Felejtős. Majd szedünk mindenfélét össze a hűtőből. Így is lett, s mégis nagyszerű lett.

Viszont került egy szelet csokitorta. Tata, Petrezselyem cukrászda, az ottani az örök mérce. Aki arra jár, ki ne hagyja.

Bennem ez a karácsonyi láz lassan kezd ébredezni,  tulajdonképpen inkább alszik. Egy icipicit azért már mozgolódik. Egy icipicit. (Volt kolléganőm karácsony délután szokott ajándékért rohanni. Tehát szavam nem lehet.)

Ahogy az idő dermed, belém is úgy dermed minden.

Eredmény: tegnap jó kis mínuszokban (mikor máskor, hetek után) elvitték a tujákat. Az udvaron a nyomai, levelek, letört ágak, szétszóródott madárfészek, s mindenféle kosz, ami ezzel járhat. Viszont hetek után lélegzik az udvar. Takarítani akkor fogunk/fogok, ha belőlem ismét ember  lesz. Értsd: erős ember. Az uram eleget "szórakozik" a tönkökkel. (Akit a szállítás részletei érdekelnek írjon az email címemre. Ingyen vitték el. )

Tegnap a szél elfújta az ajtóról a kis koszorúmat, gondolom a tuják közé. Sehol sem lelem.


Amúgy az ölemben itt alszik a medvebocsunk, aki alapjában macska, de medvebocsnak néz ki. Kigömbölyödött, vastag bundát növesztett, s átvedlett ölbe macskává. Ismét.

A napközbeni letörtség és kétségbeesés után mégis úgy érzem, valami kezd mosolyogni bennem. Nem hagyom magam. Csakazértse!

2016. december 2., péntek

Mariska könyvklub

Volt kolléganőm, nevezzük Mariskának hoz nekem sokszor könyveket. Vannak köztük, amiket én kérek, vannak, amiket ő hoz magának (és népes rokonságának, barátainak és ismerőseinek). Aztán megy  a körbeolvasás.Vannak, amiket csak egy-egy ember olvas el, vannak amik körbejárnak. S nem csak, hogy körbejárnak de tetszenek vagy nem tetszenek. Aztán az egész könyvmozgás középpontjában áll Mariska. Neki mondjuk el tetszésünket és nemtetszésünket, véleményeinket, vele vitatjuk meg a kiváltott gondolatokat, fájdalmakat, óhajokat és sóhajokat. Nagyon tetszik, ahogy vezényli népes olvasóseregletét, megjegyzi ki és mit mondott, aztán ha előadjuk a mi tapasztalatainkat, szembesít a másokéval, a sajátjáéval, s jókat vitatkozunk. Egyetlen feneség van az egészben, hogy gyakorlatilag nem is ismerjük egymást, azaz én már egy valakit megismertem. Tehát egyetlen véleményt már tudok személyhez kötni. Mindig mondom Mariskának kellene egy könyvklubot alapítanunk, összegyűlnénk, megbeszélhetnénk, s az időnket is jól eltölthetnénk. Ő mindig hárít, nem és nem. Pedig olyan jó gondolatai vannak. Úgy összefoghatná az egészet. Addig marad a könyv, a könyvből készült film. Hátha a mi köreinkben is valóra válik egyszer: a Mariska könyvklub.



A Jane Austen könyvklub

S akkor már nem hagyhatom ki ezt a filmet sem.  Még valami közös is van bennük. Valami. (S persze parádés a szereposztás.)


Acélmagnóliák

2016. december 1., csütörtök

Évek hordalékait

találom meg a meditációs könyvemben.

Ahogy elolvasom a mai penzumot, s közben mindig forgatom, kinyitom valahol, aztán újabb és újabb helyeken. Aztán már keresek, miket is rejtettem el a könyvben az évek alatt könyvjelzőként. Köztük van  a könyv számlája, előhozza fellelésének történetét. Aztán találok fizetési cédulát, már a munkahelyi havi elszámolásra gondolok, s van még könyvtári lista a visszavivendő könyvekről. Érdekes volt áttekinti, hogy miket is olvastam akkor, s ezek közül mik is vannak még nálam? (Kert.) Hogy milyen alkalmakhoz tettem a cédulákat? Ez külön bejegyzés lehetne.

 








 
Vindornyalakon fotóztam. Külön érdekessége, hogy mikor kijöttem a temetőből egyetlen kép nem volt a gépemen. (Mi8után a fotók után mindig megnéztem, milyen fotó ios készült?) Így gyorsan vissza kellett mennem, s sajnos már csak kutyafutta fotózásra marad időm.Mer a nap ugyebár ment a maga útján.)

 A búcsú fotó már Vindornyaszőlősön készült.

 

2016. november 30., szerda

"Amikor felébredtem már reggel járt a kertben."


 Fekete Istvánt idéztem, sorra olvasom a könyveit. Nem lehet betelni vele. Szavai, mondatai szépségével, hangulatával, elénk hoz egy letűnt világot is, de azt is amiben élünk, csak nem igazán ismerjük, mert elzárjuk előle a szívünket és lelkünket.



 
 Szeretem, amikor elnézek a kert felé, s látom a kis cikkanásokat. Ahogy leszállnak, felkapják a magot, s felröppennek vele. Tegnap csak ketten voltak, ma már sokan. S ha jól azonosítottam volt egy meggyvágónk is. Verebek még nem. Tudom, csúnya vagyok. Akkor is.

Azért e hideg, rideg reggelben is van egy kis fénysugár, ami felmelegít, ami előrelendít a napra.

2016. november 29., kedd

Á, nekem most beintettek,


  úgyhogy nagyon fogom magam, nagyon. Igyekszem pihenni, nehogy baj legyen. (A feneség, hogy amiért annyit törtük magunkat, a tuják még mindig az udvarban vannak. Pénteken mondta a favágónk, holnap elviszik. Kedvem lenne felhívni, hogy "mikor van a holnap"?)

Kicsit szórakoztam az este:

Édes november

Nem tudom, ki hogy van vele, ha nagyon mélyen lent vagyok nekem egy-egy tárgy vigaszt ad. A formája, a színe, a szépsége vagy épp az, ami báját vagy bumfordíságát adja. Emlékszem, egy nagy műtétre készültem, már meg is beszéltük, jártam a pesti utcát, s megpillantottam őt. "Ő" éppen egy könyv volt, A szimbólumok titkos világa. Nem volt olcsó, abban az élethelyzetben éppen nem, de a lelkemnek kellett. Nem érdekeltek az anyagi következményei.

Máskor mennem kell. Főleg míg fiatalabb voltam, s a hullámok csapkodtak össze a fejem felett. Családi problémák (az volt dögivel). Ilyenkor mindig utaztam volna, s ez itt a lényeg. A volna, mert nem mehettem, mert ott volt a két gyerek. Néha annyira, de annyira mentem volna, el, messzire. Elrohantam otthonról, el, fel az első buszra, el valahova, el, messzire. Aztán haza kellett mennem, mert, ha anyjuk se lesz, mi lesz velük?  S maradtak a krimik. Otthon, úton, buszon, buszmegállóban. Mindenhol, csak el és ki a világból. S emlékszem egyetlen "'zenére", magyar nyelvemlékek lemez, amikor földelik el a halottat, s tán harangoztak. Morbid? Akkor ez nyugtatott meg. Mondom, bitang világ volt ez nálunk akkoriban. Nem csoda, hogy a sok feszültség magával hozta a betegségemet. S az is akkor került nyugvópontra, amikor évek után a fiúkkal magunkra maradhattunk, mert akkor végre nyugtunk lett.

Most ez így jól kijött belőlem. A film hozta ki? Vagy éppen az előzőleg nézett blog oldalán, valami reklámban láttam meg oly rég vágyott kerámiákat? Vagy csak kerámiákat? Amik magukkal ragadtak?

 Nem ezek voltak, már tovaszállt, legfeljebb az emlékeket hozta fel. Már ezek is tovaszálltak, leírtam őket.