hogy március 15. óta nem írtam bejegyzést. annyi a pörgés, elmaradt. Gyermekem hazajött látogatóba, lebetegedett, remélem csak megfázott. Így elmaradnak a tervezett látogatásai. Kiéhezve érkezett, rendes ételre, oda kellett tegyem magam. Melegszik az idő, akadnak kerti munkák, beosztva. Mindig készülők a repedezett föld fotóval, elmarad. Pedig a diófa alatt olyan repedezett, mint tavaly a nagy szárazság, kánikula idején volt. Mi lesz itt még?
Azt hinné az ember még nincs látnivaló a kertben, pedig lassan akad. Meglepődöm rajta mindig. Idén a hunyorok csodaszépek, s meglepetésre nyílnak a pár éve ültetett, eddig bujkáló tőzikék is. Idén a primulák nem szépek, ill. csak a lilák, a többi most bújik ki a földből!!!! Ez van, szeretik a vizet, eddig nem kaptak, sajnos. Locsolom őket (is). A zsibavirágok viszont dúsak!!! Élvezik a kerti talajt. Ők is primulák, kankalinok, de errefelé (is) így nevezik a z erdőn, vadon nyílókat.
A törpe (?) íriszek idén nagyon hozzák magukat, a lilák, most ezek a bordók, s dúsak is. Mindig van meglepetés.
Meglepetésre a bokrok szépen, csendben rügyezni kezdtek, a japánbirsen bimbók is vannak már.
S a krókuszok is szépek, dúsak idén. Azok a sötétlilák! Naponta többször csodálom, dicsérem őket. S persze az ember távolabbra is gondol, félelemmel, szorongva és együttérzéssel.
