Oldalak

2020. szeptember 3., csütörtök

Falusi macskapaté

 a csetepaté mintájára.

Cirnyó lábát eltörte valaki.

Megjelent nálunk, és a szomszédban Szürkebarát. Először szerettük, tudjátok lábatok elé borul, forog, duruzsol, törleszkedik. A szerencsétlen. Akkor még nem tudtuk, hogy ez nem egyszeri eset. Kiderült a 3. szomszédé, aki eteti, stb. Csak éppen Öregasszony kosarában alszik, reggelente engem köszönt, nálunk és a szomszédban enne.Csak mi nem etetjük, ne szokjon ide. (?????????) Hát, hogy otthon helye nincs, etetve nincs, az már biztos. Ja, és bolhás. No komment. Szomszédom szólt a gazdáinak, hogy..., de hisz a mi macskánk náluk eszik. Mikor, ha a sajátjuk állandóan itt van, s szemlátomást farkaséhes. Cirnyó hetek óta szobafogságon. Öregasszony járna oda??  Ki érti ezt? Vagy csak mondták. Támadás a legjobb védekezés.

A mi padlásunk nyitott. Ott lakik(?) fent Szürke macska. Néha lenéz, főleg, ha Öregasszonykát etettem. Az ő tányérjára, s ételére les. Vár. A padlásról éjjelenként kemény verekedés hallatszik, no meg a ház elől. Akkor kik verekednek?

Aztán jár ide egy vörös, egy fekete süldő macska, vékonyak szerencsétlenek. S van még T...é, de ő csak itt tölti napjait, etetik otthon, lakhelye van otthon, csak éppen a szomszéd melléképületében hozta világra a gyermekeit. Amúgy a gazdája elrendezte a sorsukat. Egy megmarad azért.

 S van még egy szürke, nevenincs. Néha ő is megérkezik.

Süket vagyok, fülhallgatóval nézem a filmet. Így is meghallom, hogy valahol valami csapódott, a konyhaablak(ban) Öregasszony vacsoráján ül a Szürke. Elzavartam. Hangom hallva érkezik valahonnan Öregasszony. 

Én nem az ételt sajnálom, szeretem a macskákat, de van határa is mindennek. Ha ideszokik, mint annak idején Öregasszony, a mi macskánk lesz, s az ember felelősséget vállal érte, az nem úgy van. Három állat a háznál etetés miatt is elég, nem beszélve a bolhátlanításról, a betegségekről. Cirnyónál nem az állatorvos a drága (persze nem olcsó), de mikor sietve vittük bemértek minket 30 ezer forint büntetés, aztán hétfőn mikor kötözésről jöttünk a szembe autó felvert egy követ a szélvédőre. Széttört. Ez sem olcsó, ahogy mondják. Holnap kiderül.

Ő a Szürkebarát

Amúgy Zsebit is vihetnénk állatorvoshoz, de szegény mindig hátrasorolódik, most meg veszett kutya, nem mozdítható. Nem oltható, míg megfigyelés alatt van. Még ez is. Hát nem mozgalmas az életünk? S még mi panaszkodunk? Cserélnétek velünk?

Szeptembert köszöntő

 
A rózsák mindent elmondanak a szépséget, a búcsúzást, az elmúlást. Az, hogy még jelen vannak, ismét nyílnak, s csodaszépek biztató. 
 
Cirnyó úrfi javulgat, harmadik kötésében, s még 3 hétig lesz kötésben. A "veszett kutya", mit sem tudva állapotáról megvan. Már lemondott sétáltatásról, még a faluban is. Nehéz mindegyikünknek, de szabály, az szabály. (Ha kissé fals is benne valami.) Amúgy, csókolom, jól vagyunk.

 















 








2020. szeptember 1., kedd

Két film

Idegenek Velencében 


Egyszerűen elmentem a könnyen emészthető filmek felé. A fentit nem tudtam befejezni, az alsót eleinte csúsztattam,aztán láttam, hogy nem olyan durva(mihez képest) így végignéztem. A 


 

Felnőtt játékok 

Embertelenül fáradt vagyok. Rossz természetemmel reggel telefonon jól kiborított az állatorvos. Rossz természet=kiboríthato vagyok. Nem szetetem, ha meghazudtolnak, ha bunkó módra--beszélnek velem. Ő ezt a stílust viszi. Amúgy kiváló orvos, csak... Aztán valaki megvigasztalt, hogy mégsem bennem van a hiba. Igen, ha az ember fitt, nyugodt, s kipihent lepörögnek róla a dolgok.  Most egyik sem mondható el rólam.

Kicserélték a macska kötését, érdekesen áll a lába azáltal, az új  kötésben, s még most is kába. Megszenvedtem míg az este magához tért, s most finom voltam. Akinek volt altatott állat a, macskája úgyis érti. 

Végre esett, lehűlt a levegő. Azt hittem egy napra elmehetünk valahova, sehol nem voltunk a nyáron. Nem ez a gond, csak lehessek máshol, pihenhessek, kialhassam magam, s kiszolgáljanak. Teljesül ez valaha?

Szemem félig lecsüng  nyomom a gyógyszert magamba. Piheni, pihenni, s pihenni kellene









2020. augusztus 30., vasárnap

Országos vadásznap



Ezt a napot minden évben nagyon várom. Hatalmas tömeg, s mert országos megnyitó sokkal nagyobb kipakolás volt a megszokottnál. Minden téren. Távolságtartás? Érdekes, itt aztán senkit nem zavart. Kalandos úton ehettünk valamilyen vadpörköltet, a fagyiról lemaradtunk, pedig egy ideig sorban is álltunk érte, de megvettem a szokásos évi kézműves szappanmennyiségemet, krumplicukrot, hadd nosztalgiázzunk. S alig tudtam az autóig elvánszorogni. Otthon az uram autóba hozta a fagyit, hogy mégis ki ne maradjon a napból. Így is jó volt.

S megtudtam, mert rákérdeztem milyen az a cserkelő játék? Azért voltak jó szakmai programok gyerekeknek is, s az állatsimogatók mindig sokakat vonzanak. Nem beszélve a lovaglásról, meseszép lovakon lovagolhattak.


 





 

 

 És megtaláltam álmaim ruháját, "vargaterka" a készítő. Nem volt nálunk elég pénz, s hova vegyem fel. Pedig mióta kerestem...

Mindig van vadászkutya bemutató, s ha arról (a meleg miatt le is maradtunk) mindenhol gyönyörűséges kutyákba ütköztünk. Tacskók, vizslák, kopók és agarak. Az utóbbiak a kedvenceim. Fotóm nincs, mindig bemozdultak. Higgyétek el nekem szebbnél szebbek voltak. Valamelyik évben versenyezni is láthattam őket...

Mégis a bejegyzés végén legyen azért pár fotó, nem igazán jók, de ez volt. Ezek a kutyák jól jártak, ahogy elnéztem mindenhol találtak a földön ennivalót.


A fotóim nem mutatnak mindent, mert közben lemerültek az elemek. Nem érzékeltethettem a tömeget, a kipakolást, stb. Talán valami hangulatot mégis hoztam. Szóval kellemes órák voltak, ott kint a kedvenc erdőnkben, most más szerepkörben.

Vadászok ünnepe - tessék választani!









 

2020. augusztus 25., kedd

Ilyen is van

 

 

 

A konyhámban lévő fényfogó hordozza a bátyám hamuit és az anyám szeretetét

Húsz történet az emberek otthonában található tárgyakról és területekről, amelyek társadalmi táplálkozásuknál inkább táplálják lelkünket. Olvassa el mindet augusztus folyamán.

- Kíváncsi vagy, hogy érzi-e ... érzi magát… - kezdte barátnője félrehúzódóan, egyértelműen kínosnak érezve -, talán egy kicsit… morbid?

Megdöbbent. Soha nem történt számomra, hogy morzsálékként megőriztem egy evőkanál halott testvérem hamuit, amelyet a konyhámban lógó gyantafényesbe süttem. Számomra ez az ellenkezője: az élet jelképe, és az, ahogyan a családom megmutatja szeretetét.

Saját fényfogóm ezüst dollár méretű, és attól függően, hogy melyik oldal fogja a fényt, csillogást vagy szürke felhőt lát. Valószínűleg nem ismeri fel azonnal a felhőt hamuként, hacsak nem mondtam neked, de szinte mindenkinek mondtam, aki látta.

Általános véve a közvetlen családom soha nem törődött rituálékkal vagy hagyományokkal. Van egy független, önellátó sztrájkunk, amely bármit is elriaszthat, akár távolról is, sőt, esetleg egyszerűen fáradt olyan ünnepségekre, amelyek napokba vetik a tervezést, de órákban fejeződnek be. Karácsonyi összejövetelek, érettségi vacsorák, nagy pártok, kollektív gyász - nem igazán a mi dolgunk. 

Amikor Eric fiatalabb testvérem hirtelen meggyilkolták, a szüleim megkérdezték a húgomat és engem, hogy ne csatlakozzak hozzájuk, amikor texasi házába repültek. Ehelyett Caroline és én egyedül a saját otthonunkban ültünk, szemben a tengerparton, tehetetlenül és segítőtlenül érezve magunkat, amikor a szüleim belekapaszkodtak a történtekbe. 

Néhány héttel később a pszichiáter megkérdezte tőlem, láttam-e a családomat. - Nem - mondtam. - Még a temetésre sem? - kérdezte. - Nem volt temetés - mondtam kimerülten. "Nem igazán temetünk." Rémültnek tűnt.

Sokáig mérges voltam, hogy a szüleim nem gondolták, hogy fontos, hogy együtt légyünk. Családi válsággá vált, amely összevetette Eric halálának sürgősségi helyzetét: a szüleimnek szembeszállniuk kellett azzal, hogy mennyire sértő, hogy kizárták a nővéremet és engem a testvérünk utolsó pillanataiból, és a nővéremnek, és meg kellett értenünk, hogy mennyire elárasztották a szülők abban a pillanatban voltak, és hogy próbáltak megvédeni minket. 

De akkor a szüleim bocsánatot kértek. És anyám megkérdezte a nővérem és nekem, hogy akarunk-e könnyűfogókat, amit Eric hamujából készít. 

Persze, hogy én voltam.

Hitel: Maura Walz jóvoltából

Noha úgy tűnik, hogy anyám nem bízott a család egységének tradicionális kifejezéseiben, szeretetét saját maga mutatja ki: konkrétan olyan dekoratív tárgyakkal ajándékozva, amelyek segítenek neki megosztani örömét a világban. Az otthonom a bizonyítékokkal tele van: egy önarckép, amelyet a művészeti iskolában az 1970-es években rajzolott a falra; egy kerámia tálcát, amely összekulcsolja a kezét az öltözőm tetején; parafa deszka, kézzel írt kártyákkal, fényképekkel és illusztrációkkal borítva, amelyeket könyvekből másolt vagy az internetről nyomtatott (anyám évtizedek óta készített hangulatlapokat, mielőtt még hallottam ezt a kifejezést). Vázlatot készítek, amelyet anyám készített egy testvéreimről és én rólam készített, közel 30 éves fotóról, és én, az én kedvenc képem rólunk, az asztalomon keretezett. 

Még akkor is, amikor a szüleimmel való kapcsolatom volt a legtávolabb, mindig büszkén tartottam anyám szeretetének ezeket a fizikai emlékeztetőit. Mindig is az otthoni kapcsolataim voltak, és az általunk értékelt dolgok - mind a saját, mind a mások kreativitása - akkor is fájdalmasak voltak, amikor láttam a családom feszültségeinek emlékeztetőit.

Az utolsó beszélgetés, amelyet a bátyámmal folytattam, hosszú szöveges csevegés volt, kb. Két héttel a halála előtt. Azon az éjszakán örökké beszéltünk a családunkról, arról, hogy mi mindkettőnkben nem szeretjük a szabadságot, milyen különféle fokú kellemetlenségeket okozunk az eltávolított családi dinamikánkkal, és hogyan próbálhatunk változtatni. Egyikünk sem volt hajlandó elkezdeni szerető ünnepeket, de mi kezdtük megtervezni a nyaralását, ő és élettársa, valamint én és a húgunk. A legközelebb esett volna a családi nyaraláshoz, amely 20 év alatt volt. 

- Mindannyian jól vagyunk - mondtam. 

- Olyan finom, mint amire számíthat - válaszolta. 

"Őszintén szólva, mindketten jobbak vagyunk, mint a finomok" - mondtam.

"Igaz, nagyon fantasztikusak vagyunk" - mondta. "De olyan finom, mint amire számíthatunk, haha, megvannak a problémáink." Aztán írt nekem egy videót, amelyben az eufóniumot játszik az észak-amerikai fúvószenekar nemzeti versenyén. 

Anyám adta nekem a fényjelzőt egy kis emlékkoncertre, amelyet végül Ericnek adtunk, hat hónappal azután, hogy meghalt. Becsatoltam a pénztárcámba, rettegve elveszítettem, és a 20 órás autóúttal nagy részét azzal töltöttem, hogy eldöntsem. Gondoltam egy állvány megszerzésére, és egy kicsit oltárszerű hely kialakítására. De amikor visszatértem, azonnal látni akartam, a fény átáramolva. Mezítottam egy csupasz szöget a konyhám ablaka fölé, és a zöld fonalat - Eric gyerek kedvenc színeként - átfűztem a fényfogóra, és letette. 

Olyan kicsi, de szinte bárhol látom, amikor ülök a lakásomban. Az egész családomnak érzem, milyen furcsa és független vagyunk, de mennyire akarunk is lenni egymás életében. Nem tudom biztosan, de szerintem Eric jóváhagyja.

Maura Walz

Maura egy szabadúszó író és szerkesztő, aki Los Angelesben él. Munkája a Chalkbeat-ben, a Georgia Public Broadcasting-ban, a KPCC-ben - a Dél-Kaliforniai Rádióban / LAist, az NBC News-ban és más üzletekben jelent meg. Emellett alkalmi hírlevelet is kiad, a Walz Electric-et, amelyben megosztja gondolatait a könyvekről, a televízióról és a filmről, a filozófiáról, a kultúráról és a politikáról. A lakása túl sok könyvvel van tele, és szívesen ajánlana egyet neked.

 forrás, ahonnan fordító segítségével kimásoltam:https://www.apartmenttherapy.com/creamation-ash-sun-catcher-36800264

  Mint érdekesség hoztam.