Ilyen is van

 

 

 

A konyhámban lévő fényfogó hordozza a bátyám hamuit és az anyám szeretetét

Húsz történet az emberek otthonában található tárgyakról és területekről, amelyek társadalmi táplálkozásuknál inkább táplálják lelkünket. Olvassa el mindet augusztus folyamán.

- Kíváncsi vagy, hogy érzi-e ... érzi magát… - kezdte barátnője félrehúzódóan, egyértelműen kínosnak érezve -, talán egy kicsit… morbid?

Megdöbbent. Soha nem történt számomra, hogy morzsálékként megőriztem egy evőkanál halott testvérem hamuit, amelyet a konyhámban lógó gyantafényesbe süttem. Számomra ez az ellenkezője: az élet jelképe, és az, ahogyan a családom megmutatja szeretetét.

Saját fényfogóm ezüst dollár méretű, és attól függően, hogy melyik oldal fogja a fényt, csillogást vagy szürke felhőt lát. Valószínűleg nem ismeri fel azonnal a felhőt hamuként, hacsak nem mondtam neked, de szinte mindenkinek mondtam, aki látta.

Általános véve a közvetlen családom soha nem törődött rituálékkal vagy hagyományokkal. Van egy független, önellátó sztrájkunk, amely bármit is elriaszthat, akár távolról is, sőt, esetleg egyszerűen fáradt olyan ünnepségekre, amelyek napokba vetik a tervezést, de órákban fejeződnek be. Karácsonyi összejövetelek, érettségi vacsorák, nagy pártok, kollektív gyász - nem igazán a mi dolgunk. 

Amikor Eric fiatalabb testvérem hirtelen meggyilkolták, a szüleim megkérdezték a húgomat és engem, hogy ne csatlakozzak hozzájuk, amikor texasi házába repültek. Ehelyett Caroline és én egyedül a saját otthonunkban ültünk, szemben a tengerparton, tehetetlenül és segítőtlenül érezve magunkat, amikor a szüleim belekapaszkodtak a történtekbe. 

Néhány héttel később a pszichiáter megkérdezte tőlem, láttam-e a családomat. - Nem - mondtam. - Még a temetésre sem? - kérdezte. - Nem volt temetés - mondtam kimerülten. "Nem igazán temetünk." Rémültnek tűnt.

Sokáig mérges voltam, hogy a szüleim nem gondolták, hogy fontos, hogy együtt légyünk. Családi válsággá vált, amely összevetette Eric halálának sürgősségi helyzetét: a szüleimnek szembeszállniuk kellett azzal, hogy mennyire sértő, hogy kizárták a nővéremet és engem a testvérünk utolsó pillanataiból, és a nővéremnek, és meg kellett értenünk, hogy mennyire elárasztották a szülők abban a pillanatban voltak, és hogy próbáltak megvédeni minket. 

De akkor a szüleim bocsánatot kértek. És anyám megkérdezte a nővérem és nekem, hogy akarunk-e könnyűfogókat, amit Eric hamujából készít. 

Persze, hogy én voltam.

Hitel: Maura Walz jóvoltából

Noha úgy tűnik, hogy anyám nem bízott a család egységének tradicionális kifejezéseiben, szeretetét saját maga mutatja ki: konkrétan olyan dekoratív tárgyakkal ajándékozva, amelyek segítenek neki megosztani örömét a világban. Az otthonom a bizonyítékokkal tele van: egy önarckép, amelyet a művészeti iskolában az 1970-es években rajzolott a falra; egy kerámia tálcát, amely összekulcsolja a kezét az öltözőm tetején; parafa deszka, kézzel írt kártyákkal, fényképekkel és illusztrációkkal borítva, amelyeket könyvekből másolt vagy az internetről nyomtatott (anyám évtizedek óta készített hangulatlapokat, mielőtt még hallottam ezt a kifejezést). Vázlatot készítek, amelyet anyám készített egy testvéreimről és én rólam készített, közel 30 éves fotóról, és én, az én kedvenc képem rólunk, az asztalomon keretezett. 

Még akkor is, amikor a szüleimmel való kapcsolatom volt a legtávolabb, mindig büszkén tartottam anyám szeretetének ezeket a fizikai emlékeztetőit. Mindig is az otthoni kapcsolataim voltak, és az általunk értékelt dolgok - mind a saját, mind a mások kreativitása - akkor is fájdalmasak voltak, amikor láttam a családom feszültségeinek emlékeztetőit.

Az utolsó beszélgetés, amelyet a bátyámmal folytattam, hosszú szöveges csevegés volt, kb. Két héttel a halála előtt. Azon az éjszakán örökké beszéltünk a családunkról, arról, hogy mi mindkettőnkben nem szeretjük a szabadságot, milyen különféle fokú kellemetlenségeket okozunk az eltávolított családi dinamikánkkal, és hogyan próbálhatunk változtatni. Egyikünk sem volt hajlandó elkezdeni szerető ünnepeket, de mi kezdtük megtervezni a nyaralását, ő és élettársa, valamint én és a húgunk. A legközelebb esett volna a családi nyaraláshoz, amely 20 év alatt volt. 

- Mindannyian jól vagyunk - mondtam. 

- Olyan finom, mint amire számíthat - válaszolta. 

"Őszintén szólva, mindketten jobbak vagyunk, mint a finomok" - mondtam.

"Igaz, nagyon fantasztikusak vagyunk" - mondta. "De olyan finom, mint amire számíthatunk, haha, megvannak a problémáink." Aztán írt nekem egy videót, amelyben az eufóniumot játszik az észak-amerikai fúvószenekar nemzeti versenyén. 

Anyám adta nekem a fényjelzőt egy kis emlékkoncertre, amelyet végül Ericnek adtunk, hat hónappal azután, hogy meghalt. Becsatoltam a pénztárcámba, rettegve elveszítettem, és a 20 órás autóúttal nagy részét azzal töltöttem, hogy eldöntsem. Gondoltam egy állvány megszerzésére, és egy kicsit oltárszerű hely kialakítására. De amikor visszatértem, azonnal látni akartam, a fény átáramolva. Mezítottam egy csupasz szöget a konyhám ablaka fölé, és a zöld fonalat - Eric gyerek kedvenc színeként - átfűztem a fényfogóra, és letette. 

Olyan kicsi, de szinte bárhol látom, amikor ülök a lakásomban. Az egész családomnak érzem, milyen furcsa és független vagyunk, de mennyire akarunk is lenni egymás életében. Nem tudom biztosan, de szerintem Eric jóváhagyja.

Maura Walz

Maura egy szabadúszó író és szerkesztő, aki Los Angelesben él. Munkája a Chalkbeat-ben, a Georgia Public Broadcasting-ban, a KPCC-ben - a Dél-Kaliforniai Rádióban / LAist, az NBC News-ban és más üzletekben jelent meg. Emellett alkalmi hírlevelet is kiad, a Walz Electric-et, amelyben megosztja gondolatait a könyvekről, a televízióról és a filmről, a filozófiáról, a kultúráról és a politikáról. A lakása túl sok könyvvel van tele, és szívesen ajánlana egyet neked.

 forrás, ahonnan fordító segítségével kimásoltam:https://www.apartmenttherapy.com/creamation-ash-sun-catcher-36800264

  Mint érdekesség hoztam.