Elérkezvén

 emberi teljesítőképességem (és a neurológiai befekvés) határára, lefeküdtem. Két napja szigorúan fekszem, s próbálom megállni, hogy minimálisat csináljak. Még a mai nap a szigorú fekvésé, s meglátjuk. Most nem kell elmennem, s kiíratni magam még további két hétre. S nagyon nem akarok kórházba kerülni, nagyon nem. Belém nyomnák ismét a szteroidot. Ettől mint ördög a kereszttől úgy félek, az utolsó alkalom mellékhatásai miatt.

Cicánk fekszik, alszik, tegnap sokszor altattam, hogy lenyugtassam. Ma éjjel zárva maradt a szobaablak, s azt hiszem végigaludta az éjszakát. Nem voltak kintről behallatszó hangok, szagingerek, vagy egyszerűen ő is kimerült a kimenés küzdelmeibe.

 

Ez pedig Zsebi erdei búcsú fotója. Többet már nem vittük magunkkal, a baleset mégis otthon történt meg. Megharapta az unokám kezét, mert a labdát elvette volna tőle. Nem nagyon, de nyoma lett, s ránk/Zsebire nézve ki tudja milyen karanténos eljárás jön, mert a sürgősségin jegyzőkönyvezték. Így jártunk, így járt.