Sorba álltak be, mint a szőlőmunkások kapálni

a meztelen csigák. Én még ilyent nem  láttam. A tarka ajugát rágták szinte tarra, azt az ajugát, amihez azelőtt nem nyúltak. Amúgy fent vannak az izsópon is, tömegével, tehát már nem válogatnak. Módszeresen, sorról sorra, tőről tőre fésültem át az ajugát, s pusztítottam el őket kézi vezérléssel. Kénytelenek leszünk mérget venni. Bosszantó.

Ennél bosszantóbbak a verebek. A szomszédból elűzve a diófára költöztek az összes mellékes tevékenységükkel együtt. S ne legyek negatív, a faházba szárításra berakott napraforgó fejeket megrágták az egerek, fogtam a maradékot , s lent a gyümölcsös részen a diófa ágaira , a villák közé beraktam őket. A cinegék felfedezték, s volt ott még valami nagytestű, szürkésbarna madár is.

 

 

 

 

Ma hajnalban

azon gondolkodtam, hogy belefáradtam ebbe a nyárba. Lehet, hogy a nagy meleg szívja ki az ember erejét. Jó lenne kimozdulni, idén két kertlátogatáson kívül sehol sem voltunk. Nyárra mindent lemondok, s marad a tavasz-ősz kirándulni. Tervem van, meglátjuk.

Íme a "süket" kutya, aki azért  föld alatti tevékenységet hallja, s van nálunk medvebarlang és rókalyuk is. A barlang a lekövezett  "sziklakert" alá kaparódott be. No komment.

A bejárati ajtó két oldalán díszítenek. Oly sok próbálkozás után a kukacvirág tarolt. Igaz reggel-este locsolom mindkettőt. A jobb oldal díszbatátája a kertbe lett kiültetve, a legrosszabbkor. Rájöttek a nagy esők, stb. Halálán volt. Egyet gondoltam, a szinte csonkot behoztam az ajtó mellé, legyen szem előtt, s meglátjuk. Magához tért, s meghálálja. Tavaly mondtátok, hogy a kukacvirág hátul majd annyi lesz, hogy megsokallom. Jelentem idén még csak nem is lett. Vagy lett volna, csak a csigák... Szemfülesek voltak. Vagy a sok méregkiszórást én adtam fel. A biológiai hadviselés nálunk nem jött be, jót kacagtak rajta, s vígan lakmároztak mögötte vagy rajta átkelve.

S hangol az ősz. A diófa hetek óta szórja a leveleit, a kerti, lenti kecskerágó tele bogyóval, a díszkertben egy darab nincs rajta. Ezért  ültettem...Már az őszi látványáért. (Lefagyott vagy a verebek lecsipkedték.)

 Szomszédaim 4 vödör verébfészek hozadékot pakoltak ki az ereszük alól. A kérdés: most akkor hova telepednek majd le?

A napraforgó önvető, valamikor a madarak hozták, s ezen a helyen mindig nő. (A villanypásztoron...)

S ha nem vagyok a gép előtt oly sok írnivaló jut eszembe, ha leülök semmi. Jegyzetelnem kellene. Most maradt ismét a(z oly szeretett) kert. Ehhez a témához pedig sok kérdéssel készülök írni.

Olvastam egy könyvet, szerettem, ajánlom

"– Képzelje, kedves Miklós! Van nekem egy szép nagy kertem, azelőtt csak egy elvadult bozótos volt, sokáig szépítgettem, sok fával, egzotikus cserjékkel és rengeteg virággal ültettem be. A mi rabbink kedves akart lenni hozzám, és valahányszor találkoztunk, mindig megemlítette, hogy milyen szép kertet építettem. „Te és a teremtő társak vagytok!”, hangoztatta. Mikor már sokadszorra mondta el, hogy „te és a teremtő társak vagytok”, valahogy más nem jutott eszébe, már kezdett idegesíteni a bölcs rabbi. „Látta volna, kedves rabbi, a kertet, amikor még csak az Úré volt…” Azóta nem mondja."

" Miklós megkérdezte, hogy mi volt az a keserű folyadék, amelyet itattak vele a páholyon kívüli élet jelképeként.
– Egy bizonyos dr. Zwack nevű testvérünk készíti a likőrt, amelyet II. József nevezett el Unicumnak. Borzalmas, de lakomák után valóban jót tesz a gyomornak, és szimbólumnak sem utolsó – válaszolta a főmester."

(Félre a két idézettel, a MOLY-ról másoltam ide, csak azért, mert a szemem nekem is fennakadt rajtuk. Azért a könyv  másról (is) szól.)

Szerettem a könyvet, amely Zsolnay Miklós életét mutatja be, majdnem a haláláig. S ott van a háttérben a város, Pécs; a kor, s nem utolsó sorban a gyár, a munkások is. Érdekesen, jó stílusban ír a szerző. A szabadkőművesség gerincét alkotja a könyvnek, de mértékkel. (Ha belegondolok, hogy valamikor csatlakozni szerettem volna hozzájuk. Végül lebeszéltem magam.) Szeretem az ilyen személyiségeket, akik valamit akarnak, távolabbra látnak, s amit elképzelnek véghez is viszik. Csodáltam őt. (No és Pécs diákvárosom volt, szerettem, mikor elkerültem onnan minden települést hozzá mértem, a mércét nehezen állták meg.)

 Megkeresem  a két előzményét is:

 

Hogyan nyírjuk ki magunkat?

 Visszanéztem a korábbi bejegyzéseket, s rádöbbentem mind a rosszulléteimről szólt.  Elmúlt a fülledt idő, jobban is lettem. Tegnap du.  egy kis átültetést terveztem, végeztem, már ahol a föld állapota, keménysége engedte. Ide primulák kerültek volna, s némi hunyor nevelésre, mert ígértem valakinek, de ahogy kibújtak a földből olyanok most is. Nem értem. A föld, a táp hiánya? Vagy majd őszre indulnak be?

Gondoltam ezt az üres részt felásom , ide átültetek néhányat, s pár primulát is, mert a másik oldalon kiválóan megeredtek. Ekkor jött a meglepetés. Ami igazából nem volt az, de azt hittem ez a föld már kitisztított. Hát nem. Ennyi mindent ástam ki jó egy négyzetméternyi, s kb. 30-50 cm-nyi mélységből. Csempék, amik a fürdőben vannak, fugapor, ahogy a munkából megmaradt, lazán kidobva a kertbe, s szórtak rá földet, takarjon. Bevallom utána mozdulni nem tudtam, amíg kiástam, kifeszegettem őket, meg aki gyenge..., ugyebár. Most viszont lett komposztolt föld, remélem a növények is megszeretik.

 

S még most is írom, tán sokadszorra: mi lehetett szerencsétlen fűz gyökerei közt, amiktől kiszáradt?

Szalafő Pityerszerre

a kulcstartó miatt jöttünk, egy kicsit néztünk körül a házak közt, ide az ember szinte hazajár. Leültem a völgy felé néző padra, a hajdani körtefa csonkja alá.

 

 Élveztem a csendet, az egyedüllétet, a fújdogáló szellőt, ahogy zúgott, simogatta a bőrömet, s hűtött, némileg. Jó volt néhány percre eggyé válni itt a természettel. S eszembe jutott amikor még nagy fák voltak itt, s a nagykanizsai csónakázó tónál, s sorolhatnám még hol, ahová sokat kirándulunk a környéken. S ahogy minden öregszik , csonkulnak a fák, az újak pedig kicsik, mondhatni picik. Mikor érik utol majd ezeket? Sok-sok évnek kell ehhez eltelnie, mindenhol. Valahogy közben nem fordult sehol figyelem a pótlásukra, s hirtelen öregedtek, pusztulnak el.

 

Hazafelé Velemérre

néztünk be, a templomhoz.

Százszor jártam itt, az alkonyi fényekre vadásztam. Kevés sikerrel, ahogy megtudtam egy idegenvezetőtől, aki helybéli, hogy az erdészet nem vágja ki a fákat, a nap nem süti a templomot, s annak lényege: a napfény megfelelő időben, megfelelő szögben való beesése kissé sérül... Vele viszont jót beszélgettünk, igaz az éppen itt tartott esküvőnek volt vőfélye, de a szertartás alatt , kint érdekességeket mesélt nekünk. Elgondolkodtatók voltak. Az Őrségről, az ottani emberekről, szokásokról, s persze a templomtól, annak múltjától indultunk.

 

S bár készültek itt jobb fotók is, párat mutatok, annyira szép, értékes a templom kívül és belül. S ilyenkor mindig Rómer Flórisra gondolok, aki az erdőben felfedezte a templomromot. Mennyi értékkel lennénk szegényebbek nélküle.

S, ha már beszélgetős volt a délután, hazafelé felvettünk egy stoppost, aki hálából elmesélte nekünk Pap Gábor veleméri templommal kapcsolatos legújabb felfedezését!!!

Bevallom, nagyon elfáradtam. Gondolom a délelőtti szédülés, a melegedő időjárás, a kirándulás volt az oka. Viszont oly sokat kaptam a délutántól, minden fáradtságot megért. (S állítólag a szentgyörgyvölgyi református templomnak is lett lelkésze!!! Sajnáltam volna, ha saját lelkész nélkül marad, nem csak a gyülekezet, de a gyönyörű templom is.)

A macskás kulcstartót

évekkel ezelőtt kaptam, s Pityerszeren vásárolta nekem a barátnőm egy kiránduláson. Nagy kedvencem lett, s azóta már két új macskás kulcstartó követte ugyanonnan, a picike, de igényes áruval teli szatócsboltból. A mostaninak már kiszakadt a zipzárja, szétrongyolódott a belseje, ideje volt újat venni helyette. Természetesen ismét a régi boltból. Kihasználva a még nem annyira meleget elindultunk késő délután az Őrség felé.

Őriszentpéter, az Árpádkori templomba siettünk, négykor zárt.

 

 Esküvő volt éppen, rengeteg vendéggel, egy meseszép ruhás menyasszonnyal. Nem hófehér volt, krémszínű tán, de annak is sötétebb változata. (Micsoda nő vagyok, nem tudom  a színt megnevezni, de nagyon elegáns volt, az biztos. S nagyon szimpatikus az ifjú pár.) S míg az esküvő tartott a templom körüli temetőben bóklásztam:

A szemlátomást régi síron a sírszobor mellett, annak ölében ott volt a kis fabábú. Értitek ezt? Vagy véletlenül került oda? Ilyennel még nem találkoztam.

Az esküvőt celebráló pap, látva hogy fényképezek lekapcsolta a villanyt a templomban. Igaz, hogy már zárva lett volna, de még az esküvő résztvevői fotózkodtak, stb. Érdekes.

Aki erre kirándul ajánlom megnézni. Nekem nagyon szép a templom.