Szalafő Pityerszerre

a kulcstartó miatt jöttünk, egy kicsit néztünk körül a házak közt, ide az ember szinte hazajár. Leültem a völgy felé néző padra, a hajdani körtefa csonkja alá.

 

 Élveztem a csendet, az egyedüllétet, a fújdogáló szellőt, ahogy zúgott, simogatta a bőrömet, s hűtött, némileg. Jó volt néhány percre eggyé válni itt a természettel. S eszembe jutott amikor még nagy fák voltak itt, s a nagykanizsai csónakázó tónál, s sorolhatnám még hol, ahová sokat kirándulunk a környéken. S ahogy minden öregszik , csonkulnak a fák, az újak pedig kicsik, mondhatni picik. Mikor érik utol majd ezeket? Sok-sok évnek kell ehhez eltelnie, mindenhol. Valahogy közben nem fordult sehol figyelem a pótlásukra, s hirtelen öregedtek, pusztulnak el.

 

Hazafelé Velemérre

néztünk be, a templomhoz.

Százszor jártam itt, az alkonyi fényekre vadásztam. Kevés sikerrel, ahogy megtudtam egy idegenvezetőtől, aki helybéli, hogy az erdészet nem vágja ki a fákat, a nap nem süti a templomot, s annak lényege: a napfény megfelelő időben, megfelelő szögben való beesése kissé sérül... Vele viszont jót beszélgettünk, igaz az éppen itt tartott esküvőnek volt vőfélye, de a szertartás alatt , kint érdekességeket mesélt nekünk. Elgondolkodtatók voltak. Az Őrségről, az ottani emberekről, szokásokról, s persze a templomtól, annak múltjától indultunk.

 

S bár készültek itt jobb fotók is, párat mutatok, annyira szép, értékes a templom kívül és belül. S ilyenkor mindig Rómer Flórisra gondolok, aki az erdőben felfedezte a templomromot. Mennyi értékkel lennénk szegényebbek nélküle.

S, ha már beszélgetős volt a délután, hazafelé felvettünk egy stoppost, aki hálából elmesélte nekünk Pap Gábor veleméri templommal kapcsolatos legújabb felfedezését!!!

Bevallom, nagyon elfáradtam. Gondolom a délelőtti szédülés, a melegedő időjárás, a kirándulás volt az oka. Viszont oly sokat kaptam a délutántól, minden fáradtságot megért. (S állítólag a szentgyörgyvölgyi református templomnak is lett lelkésze!!! Sajnáltam volna, ha saját lelkész nélkül marad, nem csak a gyülekezet, de a gyönyörű templom is.)

A macskás kulcstartót

évekkel ezelőtt kaptam, s Pityerszeren vásárolta nekem a barátnőm egy kiránduláson. Nagy kedvencem lett, s azóta már két új macskás kulcstartó követte ugyanonnan, a picike, de igényes áruval teli szatócsboltból. A mostaninak már kiszakadt a zipzárja, szétrongyolódott a belseje, ideje volt újat venni helyette. Természetesen ismét a régi boltból. Kihasználva a még nem annyira meleget elindultunk késő délután az Őrség felé.

Őriszentpéter, az Árpádkori templomba siettünk, négykor zárt.

 

 Esküvő volt éppen, rengeteg vendéggel, egy meseszép ruhás menyasszonnyal. Nem hófehér volt, krémszínű tán, de annak is sötétebb változata. (Micsoda nő vagyok, nem tudom  a színt megnevezni, de nagyon elegáns volt, az biztos. S nagyon szimpatikus az ifjú pár.) S míg az esküvő tartott a templom körüli temetőben bóklásztam:

A szemlátomást régi síron a sírszobor mellett, annak ölében ott volt a kis fabábú. Értitek ezt? Vagy véletlenül került oda? Ilyennel még nem találkoztam.

Az esküvőt celebráló pap, látva hogy fényképezek lekapcsolta a villanyt a templomban. Igaz, hogy már zárva lett volna, de még az esküvő résztvevői fotózkodtak, stb. Érdekes.

Aki erre kirándul ajánlom megnézni. Nekem nagyon szép a templom.

Gyorsan bejelentkezem,

mert rám szakadt a ház, a kert. Kiesett két hét a hőség és az utazás miatt. (Az uram lapít, rosszul van. Nem számíthatok rá.)

Végül elutaztam, mert azt mondtam, ha reggel jól vagyok, indulok. Nem is lett volna gond, de vasárnap útra készen a leányzó kijelentette, marad. (Ezt kb. félóra múlva megbánta..., de már késő volt. A jegyeket előre megvettem oda-vissza, s arra már vissza is mondtam. Meg amúgy is. A pici jött volna, noná, de őt a szülei nem támogatták, tehát még én maradtam pár napig.)

A hazautam elég kalandosra sikeredett a félórát késő első busszal ami valamennyit behozott a késésből, a nagyon rendes sofőrrel, aki a Népliget sarkán megállt, hogy elérhessem a perc múlva induló járatomat. A már bezárt második buszra felkopogtam magam, de még futni kellett a késés miatt... s jegyem a mobilon volt, amit még keresnem kellett, de láthatatlanba elfogadta. Később persze megmutattam. Hiába, a technika, meg az öregség, meg az arányok. És az életfúnkciók. Szóval csak hazaértem, végül is. Arra, amire.

Majd jelentkezem.

Mikor gyenge az ember?

Ma reggel ismét alig tudtam lábra állni, pedig várt rám 5 kg szilva, lekvárnak. (Tegnap még a megtisztítására is képtelen voltam.) Aztán főzni kellene előre, mert hétvégén vendégek jönnek, én pedig elutaznék  pénteken az unokámért. Megvettem a jegyeket, oda-vissza. Ehhez képest alig állok a lábamon.

Akkor most mi a teendő:

Mondjam le az unokámat? Gyereket nem csapunk be. Vagy megérti, hogy beteg vagyok, nem jöhet. Nem tudok érte menni, elhozni, három nap múlva visszavinni. Kb. 300 km-re laknak.

A vendégeket nem mondjuk le, én nem tenném, a férjem régi barátja, vele évi egyszer-kétszer üsse csak ki magát. Más kérdés ezt én, hogy viselem. Döntöttem, ilyenkor (leginkább a fizika állapotom miatt) elmegyek itthonról. Addig, ha nem utazom el. Előre főzni akkor is kell. Most nehéz, sok, nehezen viselem ezt az egész fizikai gyötrődést. A döntésképtelenségem.

A kerti, ház körüli dolgokat egyenlőre feladtam, más is lakik itt, ha nem is látja meg a feladatokat. Úgy marad minden, már túl vagyok ilyen kicsinyességeken. Kész. Vége. Ennyi volt. Ennyi.

S megint melegszik, jön értem a devla, érzem. Feküdnöm kellene, a lekvár sül. Legalább már sül.

Pókolatok: Fodorkának

 A tegnapi reggel jó néhány pókhálóval köszöntött rám a kertben. Aztán délután- miután feltámadtam, újabb gyengeség után- kimenetünk egy erdei utas erdőbe, értsd nem volt sár az úton... Mert ahogy onnan láttuk sok lehetőség a továbbmenetelre gólyalábakkal lett volna. Engem az erdő feltölt, erőt ad, lenyugtat. A sok eső idő után pedig a mozgás kellett, mindenkinek.

 

Napok óta nagy munka a nád kiásása. Miközben a szívünk szakadt meg érte, valahol. A házzal örököltük, aztán az évek során egyre gyarapodott. A sok eső évek óta túlnöveszti, most már két karóval volt rögzítve, de a vihar ezt is széttépte, lefektette, olyan nagyra nőtt, túlnőtte önmagát, a helyét, a környezetét. Mennie kellett. Simogatással köszöntem el tőle.Sokáig szolgált, szép volt, vége lett. Ez még egy korábbi fotó, ezt még felállítottuk, két karóval, az utolsó kikötése volt, búcsúzás előtt.

Két napot

többnyire végigfeküdtem, a tegnapi napom szörnyű volt. Jó óránként ájultam be. Ma könnyebb, s milyen az ember, nekiálltam a lakásomban a tűzhely környékét "kiganézni". A fiam is takarítja, de most valahogy másként néz ki...

Vártuk a gázosokat, gázórát cseréltek. Elindultunk enni(gondolván délben ős is esznek), mire az étterembe értünk, jött a telefon megérkeztek, visszamentünk. Közben újabb telefon, egy értesítő cédulát kellett átvenni, de kiváltása négy után lehetséges, már nem vagyunk a városban. Mire hazaértünk újabb telefon, elkészült egy több hónappal korábbi rendelés. Nos, ezt már lemondtam vagy eltoltam, majd lesz egyszer ismét egy ügyintéző nap, amikor átvesszük.

Ígértem az unokámnak, hogy elhozom pár napra, viszont amíg az időjárás kiüt nem merek indulni. Ő meg várja, de tudom a határaimat, s most nagyon megviselt vagyok. Szép kis nyári napok, nem mondom.