- avagy hogyan tegyünk még túl önmagunkon. Néha, mostanában elég sokszor azzal megyek a konyhába, hogy gyűlölöm a házimunkát. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. S ha erre még rátesz az időjárásmiatt a szervezetem akkor z csak fokozódik.
Miért állok ilyenkor neki bárminek? Mert rabszolga vagyok, annak is a bolondabb fajtája. Hagyni kellene ilyenkor mindent, s elmenni enni valahova.
Szóval készült a sütemény, s mert diétázom, eritrittel. Már a muffinpapírokba mertem, de olyan sós volt a kanál? Tudom, volt benne só, de még mindig? Hát megkóstoltam a tésztát. Az eritrit helyett sót mértem ki. A "helyén" volt, nem is néztem a zacskót. No comment. Öregszem?....
Rizs készült ebédre, amikor már "megfőtt" derült ki fele barna, fele fehér. Így volt az üvegben, gondolom, még amikor nem ismertem a barna rizs természetét összeöntöttem. Ez is a szemétben landolt. Maradt még ebédre valami? Volt még kuszkusz, de azt uram nem szerette, viszont kénytelen volt megenni. Más nem lévén, hamar-hamar, meg én úgyis ezt ettem volna, így osztoztunk. Miközben totálisan kiborultam, szidtam magam, s elgondolkodtam hülyülök vagy figyelmetlen voltam, vagy egyszerűen csak a rutin borult fel?
Aztán délutánra szabadságra mentem, lefeküdtem aludni, olvasni, nem volt séta, kutyasétáltatás, kirándulás. Lemondtam a barátnőmet, aki megnyugtatott, úgyis hideg, rideg az idő (a férje szerint). A végén még jól is jártam, nem úgy Zsebi.
Azért titkon ezt még elárulom, a szobába menvén három darab nagyon finom belga bonbont megettem, csakazértis. Csakazértis, mert kívántam, mert kellett a lelkemnek, s annyira, de annyira kívántam(értsd éhesnek, de nagyon-nagyon éhesnek éreztem magam). Fütyültem a diétára, kellett valami szeretetepótló, léleksimogató, léleklesimító. Ha már annyira, de annyira, de még annyirább haragudtam magamra.
Hát nem összeillenek, színben, kedveltségben legalábbis.
