Amikor az alvásról

szóló könyvet kiemeltem, nem véletlenül tettem. Ma hajnalban három körül ébredtem. (A szokásos a kettő vagy négy óra. Valamikor egy természetgyógyászattal foglalkozó magazinban volt egy órarend, ki mikor ébred, annak milyen betegséget jelez a szervezete. Érdemes lenne megnéznem.)

Ezzel nem is lenne gond, az akkor kezdődik amikor nem tudok visszaaludni. Kínlódok, próbálkozom ezzel-azzal, már visszaaltatóm is van. A min. 1, de inkább 2 óra akkor rámegy, viszont reggel "korán" ébredek, s menni kell a kutyát kiereszteni, s ha már felkeltem, felöltöztem nem fekszem vissza, nem is tudok már visszaaludni ilyenkor. No, meg a kuncsaftok=cinkék is vártak már  az etetőnél. Meg is hatódtam rajtuk, még nem volt ilyen reggelünk. Úgy látszik hideg van, nem találnak semmit-. Csak az a sok veréb ne szokott volna ide! Azt viszont még sosem tudtam kifigyelni az etetőtől lelökik-e egymásnak a magokat, mert a talajra én nem szórok nekik.

A cinkééket imádom, ahogy leszállnak a fára, aztán egyre lejjebb és lejjebb ereszkednek, majd rárepülnek az etetőre, felkapják a magokat, s elrepülnek velük. Ahogy távolabbról figyelem csak a fekete-fehér villanásokat látni. S amikor sokan vannak csak úgy nyüzsögnek az etető körül.

Jól eltértem az alvástól, s mára hideget ígértek, most -4 fok körül van nálunk. Tehát, ha fagy én is fagyok, dermedek, vonszolom magam. Idén nagyon várom a tavaszt. Emberemlékezet óta még soha ennyire.

Ti mennyit alusztok?

Egy könyv az alvás fontosságáról.

S egy könyv a mesékkel való segítésről.

 Évekig foglalkoztam velük, hatnak.  Mennyit "éjszakáztunk" együtt, úgy dobtak ki minket a csoporttal kedd esténként, amikor összegyűltünk, mert bezárták a művelődési intézményt. Nagyon jó csapat kovácsolódott össze, nem csoda, hisz a mesék által "levetkőztünk egymás előtt".  Öröm volt követni, ahogy változtak az emberek, kinyíltak, változtattak az életükön, stb.(Gondolom, nem titok amikor a legelső alkalommal a szerző a vágyaimra kérdezett a fehér parasztházról beszéltem. A csoport működése közben lett meg a házunk, ami okot adott blog elindítására is.) Számomra máig csoda, amikor Ildikó egy előadásában elmesélte, hogy a koraszülött, s nagyon kis súlyú baba mellé tették az inkubátorba a szülők által kazettára mondott meséket az épüléséért, s a gépek a mese hatására  "beindultak",  mert az életfunkciói is jobban kezdtek működni.

S ez már a kőkemény valóság. Szóval a tegnapi nap: aranygaluskát készítettem (volna, ha a volna ott nem volna), már az előkelesztésnél nem jött fel. Én balga, azért kiszaggattam, összeraktam, utó- kelesztettem, aztán be a sütőbe. Akkor sem jött fel, odalett az egész. (A  verebek  a komposzton viszont jól jártak vele. Egy kis változatosság, nem a kutya ételét kellett lopkodniuk.) Ami baj volt, tortasütőben készült, az alján folyt ki belőle a vaj, füstölt, égett az egész sütő. Ezt fokoztam az akkor rohanjunk a húsboltba hurkáért, az hamar megsül... Meg is sült, de nem takartam le, fröcsögött a zsír, az amúgy is lefüstalapozott sütőben. A többi kinek-kinek a fantáziájára bízom. Tegnap dél körül a környéken nem én voltam az úrilány. Amúgy verbálisan.

S ha már könyvek, Hrabal. Tudom nem új szerző, de lehet aki nem olvasta. Én sorra veszem elő a könyveit.

S az én kötetemben benne van még a Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Sörgyári capriccio is. Ez utóbbi kedvenc filmjeim egyike. (Szerintem ez most azonnal megnyílik.) S a film mellett sok cseh filmszatíra is megtalálható. Lehet csemegézni közülük. Nekem nagy kedvenceim, mint a múltkor ajánlott Hóvirágünnep is. Hideg, téli estékre jó szórakozást ígérnek.

Annyira drukkoltam nekik

Számomra a templomok temploma

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

Valamikor vagy negyven éve a művészettörténet tanárunk elvitt minket ide kirándulni. Bementünk a templom mögé, de akkor már fogtuk egymás kezét, s a szemünket becsuktuk. Csak az épület mögött nyithattuk ki. Örökre a középkori templomok hívévé tett.  Sajnos pár éve, amikor itt jártunk az épület mögött  nem tudtam fotózni. Azt hiszem így is érthető a rajongás. Jákon jártunk.

Vasárnapi napfényben: madárpiknik (majd hétfőn zúzmarában)

A fotók is mutatják, hogy milyen nyüzsgés volt/van.  Fent és lent. Etetőben, golyón.

 

 Tarkaharkály.

 

 És ő milyen madár? Veréb lenne?

És az ellenőr, aki egyre nő.

Hétfőn... zúzmara alatt a kert...

 

Majk másként

Akik jártak Majkon és kedvelik az Esterházyakat is, nekik ajánlom e dokumentumfilmet: Napok romjai magyarul, avagy így éltek az Esterházyak. (dokumentumfilm) Az otthonedes.blog.hu facebook oldalán leltem rá.

Kérdések

Kontrollon voltam pár napja. Vérképem nem volt, mert a másik asszisztens dolgozott, ő másik betegség vérkép kérelmét nyomtatta ki. Későn vettem észre.

Vártuk a doktornőt, mellettem tíz évvel fiatalabb csinos hölgy. Szó szót követ, kiderül olyan beteg, mint én. Ritkán találkozom ilyen beteggel, mióta a központi kórházból eljöttem. (A szükség vitt rá, mert örültem, hogy a helyi kórházba kijutok, betegen, nagyon rossz állapotban, egyedül. S leginkább gyorsan bekerültem kórházba. Több száz kilométeres utazás után, amikor az autóban az ujjaimmal támasztottam ki a szemhéjamat, hogy lássak, a többiről most nem beszélnék.) Mesél a betegségről, s milyen érdekes és ismerős helyzet: van neurológus a családban, tehát tudja a diagnózist, de nem itt él, nem a körzetes kórházban, s főként nem az országban dolgozik. Csodálkozik a kivizsgálás, a gyógyítás menetén, a lassúságon. Mesél a betegtárs az elveszett vérkép eredményről, amit ő már rég ismert, mert felhívta azt a kórházat, ahova továbbították. Itt hónapok múlva kapja meg, elkeveredett. Közben időnként folynak a könnyei, mert a betegség bitang, a környezet nem érti. Nem érti, hogy miért lusta, miért nem kel fel, mit jelent kettős látással közlekedni?  A beteg nem érti miért adják azt  a szteroidot, ami millió mellékhatást okoz neki. (Engem majdnem megöltek vele.) Alapgyógyszer, de van akinek nem jó, több a mellékhatás, pusztít. (Erre jó a közösség, ahol a betegek mesélik gondjaikat. S  volt valaki, aki így járt, s neki átállították. Mire is jó, hogy most ezt ide leírtam, elgondolkodom: akkor most kutassam fel  a hölgyet, s szóljak neki: ne hagyja magát!? Mert én hiába jajgattam az orvosnak, sok a mellékhatás, 15 félét soroltam fel, ő csak másnapozta, de akkor kínomban, saját felelősségemre már visszafordultam vele (már nem előírás szerint, de csökkentve szedtem, mégis a baj, a tüdőembólia így is utolért vagy már útban is volt akkor). S örökre megtanultam: hallgassak az ösztöneimre, mert ki képviseli az érdekeimet, ha én nem?

 Aztán behívtak engem, utánam jött ő, közben eljöttem. Miért is nem vártam meg, míg kijön? A beszélgetésünk alatt azért odaadtam a telefonszámom, hívjon ha kell, ha szükségét érzi, az ember több évtizedes betegséggel sokat látott, tapasztalt. Kíváncsi vagyok, jelentkezik-e? Régen, a régi kórházamban mi, ezek a betegek nagyon összetartottunk, mondták is. Kellett is a támasz, a segítség az újaknak, amikor a betegséggel szembesültek, meg később sem ártott. Ami törődést, odafigyelést kaptunk a régiektől, mi, újak is továbbadtuk. A betegség bitang, oly jól esett a segítség, együttérzés és felvilágosítás. (Azóta volt weboldal, van facebookos közösség és újság. Mondom, nem hiába beszélek.)

A bejegyzés pár napos. Az éjjel alig aludtam, engem ez a baleset nagyon megviselt. Nincs ismerős köztük, de az egész  borzalma, a fiatalok, akik elégtek (remélem nem szenvedtek);  azok akik szinte életüket adták a mások megmentéséért, s még küzdenek az ő életükért. Tiszteletem a tanároknak, s a fiúnak, aki a kalapáccsal kezében halt meg, s akinek többek életüket köszönhetik. Átélem azok helyzetét, akik a még azonosítatlan sebesültek hozzátartozói, még reménykednek. Milyen állapotban lehetnek? Borzasztó.