Kérdések

Kontrollon voltam pár napja. Vérképem nem volt, mert a másik asszisztens dolgozott, ő másik betegség vérkép kérelmét nyomtatta ki. Későn vettem észre.

Vártuk a doktornőt, mellettem tíz évvel fiatalabb csinos hölgy. Szó szót követ, kiderül olyan beteg, mint én. Ritkán találkozom ilyen beteggel, mióta a központi kórházból eljöttem. (A szükség vitt rá, mert örültem, hogy a helyi kórházba kijutok, betegen, nagyon rossz állapotban, egyedül. S leginkább gyorsan bekerültem kórházba. Több száz kilométeres utazás után, amikor az autóban az ujjaimmal támasztottam ki a szemhéjamat, hogy lássak, a többiről most nem beszélnék.) Mesél a betegségről, s milyen érdekes és ismerős helyzet: van neurológus a családban, tehát tudja a diagnózist, de nem itt él, nem a körzetes kórházban, s főként nem az országban dolgozik. Csodálkozik a kivizsgálás, a gyógyítás menetén, a lassúságon. Mesél a betegtárs az elveszett vérkép eredményről, amit ő már rég ismert, mert felhívta azt a kórházat, ahova továbbították. Itt hónapok múlva kapja meg, elkeveredett. Közben időnként folynak a könnyei, mert a betegség bitang, a környezet nem érti. Nem érti, hogy miért lusta, miért nem kel fel, mit jelent kettős látással közlekedni?  A beteg nem érti miért adják azt  a szteroidot, ami millió mellékhatást okoz neki. (Engem majdnem megöltek vele.) Alapgyógyszer, de van akinek nem jó, több a mellékhatás, pusztít. (Erre jó a közösség, ahol a betegek mesélik gondjaikat. S  volt valaki, aki így járt, s neki átállították. Mire is jó, hogy most ezt ide leírtam, elgondolkodom: akkor most kutassam fel  a hölgyet, s szóljak neki: ne hagyja magát!? Mert én hiába jajgattam az orvosnak, sok a mellékhatás, 15 félét soroltam fel, ő csak másnapozta, de akkor kínomban, saját felelősségemre már visszafordultam vele (már nem előírás szerint, de csökkentve szedtem, mégis a baj, a tüdőembólia így is utolért vagy már útban is volt akkor). S örökre megtanultam: hallgassak az ösztöneimre, mert ki képviseli az érdekeimet, ha én nem?

 Aztán behívtak engem, utánam jött ő, közben eljöttem. Miért is nem vártam meg, míg kijön? A beszélgetésünk alatt azért odaadtam a telefonszámom, hívjon ha kell, ha szükségét érzi, az ember több évtizedes betegséggel sokat látott, tapasztalt. Kíváncsi vagyok, jelentkezik-e? Régen, a régi kórházamban mi, ezek a betegek nagyon összetartottunk, mondták is. Kellett is a támasz, a segítség az újaknak, amikor a betegséggel szembesültek, meg később sem ártott. Ami törődést, odafigyelést kaptunk a régiektől, mi, újak is továbbadtuk. A betegség bitang, oly jól esett a segítség, együttérzés és felvilágosítás. (Azóta volt weboldal, van facebookos közösség és újság. Mondom, nem hiába beszélek.)

A bejegyzés pár napos. Az éjjel alig aludtam, engem ez a baleset nagyon megviselt. Nincs ismerős köztük, de az egész  borzalma, a fiatalok, akik elégtek (remélem nem szenvedtek);  azok akik szinte életüket adták a mások megmentéséért, s még küzdenek az ő életükért. Tiszteletem a tanároknak, s a fiúnak, aki a kalapáccsal kezében halt meg, s akinek többek életüket köszönhetik. Átélem azok helyzetét, akik a még azonosítatlan sebesültek hozzátartozói, még reménykednek. Milyen állapotban lehetnek? Borzasztó.