Elsők

Az első gyümölcstermésünk, s az első lekvár, amit hamar-hamar főznöm kellett belőle. Sajnos magas a fa, s valamikor a nyár elején egy szélvihar leverte a barackokat. A szomszédom mondta: majdnem sírtam, amikor megláttam. Ebből sejthető, hogy alig maradt a fákon, a fák alján viszont nem volt üres hely jó két méteres körben. Így dupla lett az öröm a kevés termés láttán, ami már túlérett volt és nagyon édes, lekvárnak való. (Sajnos tudok viszonyítani, mert amit vettem befőzni ennek nyomába sem ért, viszont szeretjük a baracklekvárt, azt főztem be, amit kaptam.)

S már régen szerettem volna írni egy másik elsőségről. Mikor néztük a HÁZ-at, kiderült, hogy a ház asszonya régi ismerősöm. Hamar lecsaptunk rá,  voltak, akik még utánunk is többször jöttek érdeklődni, nem akarták elhinni, hogy lekéstek, s hogy a döntés már nem fordítható vissza. Szóval a ház asszonya örült, hogy hozzánk került a házuk. S az ágakon  sajnos éppen háttal  látható angyalka ott várt minket az üres épületben. Egy gesztus, egy kis figyelmesség, az utódok "szárnyai alá helyezése":

Beköltöztünk, ismerkedünk a szomszédokkal, kérdezik, miért is vettük meg? (Körülöttünk hozzánk képest kisebb vagy nagyobb, de mindenképpen nagyobb és új házak vannak. Ritka, aki éppen egy parasztházat keres.) Mondom, hogy a volt háziasszony rokonlelkem. Rokonom? Á, nem! Csak éppen olyan  bolondos, érzelmes, romantikus (mi is a jó szó erre?) mint én. (S ő a párjában, is éppen olyan segítőre-támogatóra akadt a házkeresésben, vásárlásban, mint én.) S kicsit a szíve szakadt meg, amikor menniük kellett. Mi nők, már csak ilyenek vagyunk.

Macskák és ablakok

Egy "szerelem" története

Macskás vagyok, kutyával a háznál találkoztam, amikor örökbe fogadtuk a régi tulajdonosoktól a kutyust (és a macskát). (Akkor még nem tudtam mit vállalok egyetlen könnyed mondattal.) Lassan derült ki: etetni kell, amikor nem vagyunk ott, ebbe a szomszédaink (akik végtelenül rendesek) besegítenek. Ők játszanak is vele.

Ahogy miénk lett a ház, ő tudomásul vett minket. Jöttünk, etettünk, elvoltunk egymás mellett. A kutyus labdáztatását a fűnyírásba besegítő embernek köszönhetjük. Lehet, hogy régen is így játszottak vele, s mi nem értettünk hozzá? Minden esetre ma már dobáljuk a labdát neki, ő megpördül néhányat a tengelye körül, s fut a labda után. Visszahozza, s a párom eldobhatja neki. Én nem, nekem más szolgáltatást is kell a labdadobás elé mellékelnem: kutyasimogatást. Simogatást a végtelenségig, vagy amíg el nem unom, s indulni készülök, avagy  addig míg ő meg nem elégeli (szerintem ilyen sosincs), s dobja a labdát a lábam elé, hogy én is dobhassam majd őneki. Simogatni kell, ha megérkezünk, felugrik a kerítésre, s jelzi: itt vagyok, gyere köszönts engem - simogatással. Aztán megígérem, hamarosan érkezem játszani is. Ha indulunk haza, megbeszélem vele, az indulást, a legközelebbi érkezést. Volt, hogy könnyeket láttam a szemében. Azt hittem, képzelődöm.

Aztán kezembe került Stacey O'Brien: Wesley kedvesem című könyve. Egy bagoly, egy gyöngybagoly és egy lány története. A lány egy bagolylaboratórium asszisztensnője, de más mesterséges környezetben foglalkozni a baglyokkal, s más az otthonában  4 napos korától egy sérült madarat felnevelni. S együtt élni, együtt tölteni 20 évet. Ennek a története ez a könyv.
"Mitől  függ tehát, hogy egy állat játékos-e vagy sem? Vagy minden állat az, csak mi nem ismerjük fel a jeleket? Annyival biztos nem lehet elintézni a dolgot, hogy az állatok készségeiket fejlesztik játék közben. Több olyan tanulmányra lenne szükség,  amelynek során a kutatók nem a nyugati tudósok - akik nem merik kijelenteni, hogy az állatok tudnak "örülni" vagy "bohóckodni", nehogy emberi vonásokkal ruházzák fel őket - elfogultságával közelítenének a játék témájához....Honnan örökölte az ember  az érzelmeit, ha nem állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az  állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek." Valahol választ kaptam e sorokban a kételyeimre. A gyöngybagoly játszott, örült, érzelmeket mutatott. Egy madár, egy bagoly! Akkor a kutyusnál is ezt tapasztaltam, csak nekem volt újdonság.

Az elődeink is nehezen hagyták ott, de nem tudták magukkal vinni, most már értem, megértem őket. Én is nagyon megszerettem, őt, ő is megszeretett minket. Nehéz otthagyni, öröm visszatérni hozzá.

Lámpák

Kimentem pénteken délután a HÁZunkba, s nem találtam a helyem. Az ember páros lény, s szomorú, ha egyedül kell lennie. (Tudom, ezt vállaltuk, de akkor is.) Imádom a házat, az állatokat, de egyedül is rossz. Aztán a ház  és a környezet varázsa magával ragadott, s feloldódtam.

Viszont elhatároztam vasárnap reggel visszautazom, mert bolhapiac lesz, s még mindig ernyőt keresek vagy legalábbis lámpát az éjjeliszekrényekre. Hol találtam, egy blogbejegyzésben Krisztinánál! Igaz ő is vendégségben fotózta, de akkor is. (Mint  a gyerekek...) Kicsit irigyeltem a tulajdonosokat. Egy kicsit. Igaza van Krisztinának, gondolom nyitott szemmel kell járni, járni a régiségboltokat, piacokat, netán garázspiacokat, aztán valahol csak ráakadok a megfelelőkre vagy találok valahol lüszter burát. Mert azt már megtudtam olyant keresek. Valahol megjegyezték, azért dobták ki, azért került a bolhán fillérekbe, mert nincs bura hozzá. Lehet, de akkor sem adom fel.

Viszont találtam egy régi mérleget. Ez a párom szíve vágya. Ő meg talált  a neten.  Bács megyében.... Közös gondjuk, egyikhez sincsenek súlyok. Enélkül meg mit ér egy mérleg? Akkor is, ha régi, akkor is, ha dísznek  (is) vesszük. Viszont, ha már mérleg van, lehessen  használni! Így mérleg nélkül maradtunk - egyenlőre.

Kert ész(?)kedem

 

Az elmúlt hetet a HÁZunkban töltöttük, próbáltuk pótolni a pótolnivalókat, befejezni a befejezni valókat, s tervezgettünk.  Nézegetjük a kertészeti könyveket, keressük a lehetőségeket a változtatásra, avagy éppen a hozzánk igazításra, most éppen a kertben talált téglákból utat próbáltunk csinálni, azaz elképzelni a hátsó, vagyis a  kutyás kert felé. Íme útvariációk:

 

A virágpompa elődeinket dicséri. Ahogy kilépünk az ajtón balra kövirózsák szegélyezik az utat, előttük tavaly büdöske nyílt. Gondoltam felásom a helyüket, vettem szarkaláb- és más virágmagot, elolvastam az utasítást, elvettettem, megszórtam egy kis zacskós fekete földdel. A nagy NAGYKERTész arra nem gondolt, ezeket folyamatosan locsolni is kellene, mint azóta rájöttem az összes kertészeti szakkönyv vagy inkább apám figyelmeztetése után? Hát  erre módunk nincs, nem volt, egyetlen mag sem kelt ki. Azaz 20 cm-ként megjelentek valami hajtások. Viszont kezdtek számomra gyanúsak lenni. Nem véletlenül gyomok a javából? (Beazonosítattam a szomszédunkkal, mégse dajkáljunk feleslegesen gyomot...) Hát gyomok voltak! (Nem hiába töltöttem hónapokat gyermekkoromban a nagyanyám mellett.Azért erre-arra emlékezik az ember évtizedek távlatából, csak ő éppen nem kertészkedett.)

Számomra megfoghatatlannak tűnik az egész.  Virágegyüttélések, vetés, visszavágás, úgy érzem "megesz" - egyenlőre. (A szegélyeken stb. törje csak emberem a fejét!) Nos, akkor elmesélem a minapi nagy veteményezésemet. Apámtól kaptam magokat, a kedvenc virágaimból. Ablakba felraktam, aztán ástam, sort húztam, fordulok, magok sehol - elfújta a szél. Ennyit a botcsinálta kertészről!! Nem elég, hogy elfújta, de a kettőből éppen a kedvenc virágom magjait!! A másiké megmaradt, el is vetettem annak rendje-módja szerint. Vetni már tudok, azt nagyon tudok... Amit elvetettem azt meg kikaparták a macskák! Hogy éppen miért ott kellett nekik, s mit kaparniuk?! Nem is értettem. 

S búcsúzóul a hortenzia a ház előtt. Szép, embernyi, szinte benéz az ablakon. Amikor a szobában voltam, látom ám, valaki elkapja fejét az  ablak alatt/előtt. Viszont ez lehetetlen, kinézek, egyszer, kétszer, többször, a hortenziák fejét fújta a szél... Ők kukucskáltak, bólogattak, integettek. Azért az ürümbe vegyül öröm is, vannak "akik" biztatnak: fel ne adjam, lám itt a példa!

Kirándulások

Néha, amikor nagyon fáradt vagyok, elegem van a világból viszketni kezd a talpam, s mennem kell. Így indultunk hétfőn Söjtör felé. Sokat hallottam a faluról, s még sosem jártam ott. Deák Ferenc szülőházát nagyon szépen rendbe hozták, ma múzeum.

 S a következő faluban, Pusztaszentlászlón horgásztó található gyönyörű környezetben, s mellette termálfürdő. (Nos, ez az ami engem/minket nem hozott lázba, mondtuk is az eligazítónknak, de egy-két fotón megmutatom, hátha valakinek kedve támad erre járni.)

 

 

S e faluban még egy "kincset " is leltem:

 

A MI macská(i)nk

A többes szám,  a  MI jelenti a szomszédot, s jelent minket is. A két macska: a kandúr(Pif) és a nőstény (Hypo) macska szinte szimbiózisban él a két közös konyhán. Ez odáig fajult, hogy a kiscicák is két helyre születtek, nálunk  a padlásra, s a szomszédban a pincébe. Szoptatni is kétfelé járt az anyjuk, míg a padláson a kicsi Garfield fél lábát le nem rágta valami állat. Aztán elvitte a társa mellé a pincébe. Ott sajnos szoptatási gondok adódtak, mert a másik kicsi Garfield is elpusztult.

Azóta macskaasszonyság  "csak" étkezni jár hozzánk, s az ajtó előtt őrzi a házat. Természetesen otthon is megfordul, a koszt terén erősen válogatva, mert (valószínűleg) elbolondult a  macskakonzervvel. Miközben a gazdája már nem tudja hogy és mivel etesse, mert otthon válogat Hypo, ha  a hangom meghallja, (érzi, sejti, tudja, hogy valami koszt kilátás is adódik akkor) rohan át , mint az eszetlen. Amikor bontottam a macskaeledelt a két macska ugrott, mint egy bolha, rohantak enni, s a közös jógagyakorlat étkezés után, elégedettségüket kifejezve történt.

A jóga ászána , valami nagyon, de nagyon finomat ettek...

 Kút tetején pihenve: Pif

 

 Hypó éppen a kertészeti könyvet tanulmányozza a párom ölében, alapos helyzetfelmérés és helyezkedés előzmények után. (Látnák ezt otthon... Nem is értem, hogy történt ez az emberválasztás, hisz ő semmit nem tett érte. Ki érti a macskalelket?)