Egy "szerelem" története

Macskás vagyok, kutyával a háznál találkoztam, amikor örökbe fogadtuk a régi tulajdonosoktól a kutyust (és a macskát). (Akkor még nem tudtam mit vállalok egyetlen könnyed mondattal.) Lassan derült ki: etetni kell, amikor nem vagyunk ott, ebbe a szomszédaink (akik végtelenül rendesek) besegítenek. Ők játszanak is vele.

Ahogy miénk lett a ház, ő tudomásul vett minket. Jöttünk, etettünk, elvoltunk egymás mellett. A kutyus labdáztatását a fűnyírásba besegítő embernek köszönhetjük. Lehet, hogy régen is így játszottak vele, s mi nem értettünk hozzá? Minden esetre ma már dobáljuk a labdát neki, ő megpördül néhányat a tengelye körül, s fut a labda után. Visszahozza, s a párom eldobhatja neki. Én nem, nekem más szolgáltatást is kell a labdadobás elé mellékelnem: kutyasimogatást. Simogatást a végtelenségig, vagy amíg el nem unom, s indulni készülök, avagy  addig míg ő meg nem elégeli (szerintem ilyen sosincs), s dobja a labdát a lábam elé, hogy én is dobhassam majd őneki. Simogatni kell, ha megérkezünk, felugrik a kerítésre, s jelzi: itt vagyok, gyere köszönts engem - simogatással. Aztán megígérem, hamarosan érkezem játszani is. Ha indulunk haza, megbeszélem vele, az indulást, a legközelebbi érkezést. Volt, hogy könnyeket láttam a szemében. Azt hittem, képzelődöm.

Aztán kezembe került Stacey O'Brien: Wesley kedvesem című könyve. Egy bagoly, egy gyöngybagoly és egy lány története. A lány egy bagolylaboratórium asszisztensnője, de más mesterséges környezetben foglalkozni a baglyokkal, s más az otthonában  4 napos korától egy sérült madarat felnevelni. S együtt élni, együtt tölteni 20 évet. Ennek a története ez a könyv.
"Mitől  függ tehát, hogy egy állat játékos-e vagy sem? Vagy minden állat az, csak mi nem ismerjük fel a jeleket? Annyival biztos nem lehet elintézni a dolgot, hogy az állatok készségeiket fejlesztik játék közben. Több olyan tanulmányra lenne szükség,  amelynek során a kutatók nem a nyugati tudósok - akik nem merik kijelenteni, hogy az állatok tudnak "örülni" vagy "bohóckodni", nehogy emberi vonásokkal ruházzák fel őket - elfogultságával közelítenének a játék témájához....Honnan örökölte az ember  az érzelmeit, ha nem állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az  állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek." Valahol választ kaptam e sorokban a kételyeimre. A gyöngybagoly játszott, örült, érzelmeket mutatott. Egy madár, egy bagoly! Akkor a kutyusnál is ezt tapasztaltam, csak nekem volt újdonság.

Az elődeink is nehezen hagyták ott, de nem tudták magukkal vinni, most már értem, megértem őket. Én is nagyon megszerettem, őt, ő is megszeretett minket. Nehéz otthagyni, öröm visszatérni hozzá.