Az első gyümölcstermésünk, s az első lekvár, amit hamar-hamar főznöm kellett belőle. Sajnos magas a fa, s valamikor a nyár elején egy szélvihar leverte a barackokat. A szomszédom mondta: majdnem sírtam, amikor megláttam. Ebből sejthető, hogy alig maradt a fákon, a fák alján viszont nem volt üres hely jó két méteres körben. Így dupla lett az öröm a kevés termés láttán, ami már túlérett volt és nagyon édes, lekvárnak való. (Sajnos tudok viszonyítani, mert amit vettem befőzni ennek nyomába sem ért, viszont szeretjük a baracklekvárt, azt főztem be, amit kaptam.)
S már régen szerettem volna írni egy másik elsőségről. Mikor néztük a HÁZ-at, kiderült, hogy a ház asszonya régi ismerősöm. Hamar lecsaptunk rá, voltak, akik még utánunk is többször jöttek érdeklődni, nem akarták elhinni, hogy lekéstek, s hogy a döntés már nem fordítható vissza. Szóval a ház asszonya örült, hogy hozzánk került a házuk. S az ágakon sajnos éppen háttal látható angyalka ott várt minket az üres épületben. Egy gesztus, egy kis figyelmesség, az utódok "szárnyai alá helyezése":
Beköltöztünk, ismerkedünk a szomszédokkal, kérdezik, miért is vettük meg? (Körülöttünk hozzánk képest kisebb vagy nagyobb, de mindenképpen nagyobb és új házak vannak. Ritka, aki éppen egy parasztházat keres.) Mondom, hogy a volt háziasszony rokonlelkem. Rokonom? Á, nem! Csak éppen olyan bolondos, érzelmes, romantikus (mi is a jó szó erre?) mint én. (S ő a párjában, is éppen olyan segítőre-támogatóra akadt a házkeresésben, vásárlásban, mint én.) S kicsit a szíve szakadt meg, amikor menniük kellett. Mi nők, már csak ilyenek vagyunk.
