" esténként ......Adyt kellett mesélni neki. Nem értett egy szót sem belőle,

 nem is hagyta, hogy lefordítsam, mert szerinte a verseknek külön lelkük van, amit olyan médiumok, mint ő, az értelem kikapcsolásával képesek felfogni. Hogy tudott kitágult szemmel meredni,  megborzadni, lehunyt pillával hanyatt dőlve, ha Adyt hallotta, és valósággal megdöbbentett, midőn a legtisztább csengésű magyar kiejtéssel, hunyt szemmel, félig sírva mondta utánam: és nem ragyog... és nem ragyog... Soha még  nem született magyartól ezt az ouvert a-t, ezt a tökéleses hangsúlyt  nem hallottam, pedig sohasem tanult magyarul, nem járt Magyarországon, és sejtelme sem volt mit jelentenek az általa megtanult sorok. Egyszer megkértem jöjjön el... s mondjon el egy Adyt a fiúknak. Már akkor kívülről tudott egy csomó verset, többek között a Gare de l ' Esten-t, egész végig, (és ismétlem egy szó értelmet nem tudott, de valósággal szenvedett, boldog volt,  lerészegedett Adytól). Soha én még ennek a cinikus társaságnak a külsején azt az áhítatot, megilletődést nem láttam, mint mikor Xénia megszólalt csengő, tiszta, szép magyarsággal:

Reggelre én már messze jutok
és bomlottan sírok valahol."

Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam