S eszembe jutott Schubert É. színésznőnk egy tv-beli mondata: Az unokáim Olaszországban élnek, ritkán látom őket. Örülök, ha jönnek de örülök/megkönnyebbülök, ha elmennek. Mi voltunk a szállás és az étkezés, jöttek--mentek, főleg fürödtek. Én unokákra vágytam, velük való kalandokra. Ők mint a mágnes tapadtak a szülőkre, főleg az anyjukra.
Este meg nem tudom ki aludt el hamarabb a fáradtságtól kimerülten: ők vagy én? Többnyire.
Tulajdonképpen már pár éve, amikor a szívem megszakadt egy mondattól, tudomásul vettem, hogy csak fiús nagymama vagyok. Azóta már csak örülnék egy lehetőségnek, kalandnak. Tavaly hívtam a nagyobbikat egy hétre, szerintem meg se mondták neki. Nekem furcsa ez, én a nagyszüleimnél töltöttem minden szabad percemet, imádtam őket, a falut, az ottani életet. Tán innen volt bennem a nosztalgia a falusi élet, a ház iránt.
S maradtak ők, a Mózsik, s visszahoztuk a hazaküldött macskaurat. Aki lelki beteg, vissza kell szoknia. Mogorva öregúr, aki megszokta magányt, ragaszkodik az otthonához. Csak vannak más szempontok is.
Így teljes az élet!
VálaszTörlésMindig a megérkezés pillanata a legvarázslatosabb. A távozásé pedig kicsit álmos, ábrándozós, vágyakozós. A kettő közötti idő pedig a hétköznapok valósága. Mindenféle magasztosság nélküliek. Kicsit szürkék, kicsit unalmasak, mégis egyszer majd emlékezet lesz belőlük, amiket szívesen előveszünk és emlékként nyerik el igazi pompás színeiket az egykor szürkének látszó napok.
VálaszTörlésKöszönöm Boróka, így van, persze, csak...
VálaszTörlésO de szepek a holgyek:)
VálaszTörlésÉn átérzem a szomorúságodat, ami ebből a bejegyzésből árad...
VálaszTörlésKöszönöm Erzsi, áradt, fájt.
VálaszTörlés