Sokszor elgondolkodom

hogy bírtam évekig az ittlétet macskaúr nélkül? Igaz, itt voltak  a Mózsik, de ők szabad macskák voltak, kint éltek, ide be a házba csak pihenni tértek, de azt észt veszejtve, kiterülve, élvezve a biztonság és a kényelem lehetőségét.

Macskaúr szobamacska volt,  így falura száműzve(?) kettős létre kényszerült, kint is van, bent is van. Képletesen és a valóságban is. Kint szabad és kandúrmacska, bent ő macskaúr, ennek összes lehetőségeit szigorúan  kihasználva. Számomra társ, akiről gondoskodni KELL, akivel beszélgetni, prüntyögni lehet, aki, ha pihenek, olvasok  ölemben alszik kényelemben és biztonságban (míg, be nem indul a terep ellenőrzését kint elvégzendő, s véres fülekkel hazatérendő. Bár mostanában nem folyt vér. Lecsillapodott a háború? Megadta magát valamelyik fél?). Éjszaka pedig lábamnál alszik, mint megszokta a közel másfél évtized alatt, mióta velem él. S én máris nem vagyok egyedül, nem érzem magam egyedül, egy lény van velem körülöttem még akkor is, ha "csak" egy macska az illető.

A másik. Tudom magamról nem vagyok könnyű ember, s a munkahelyemen nagyon rosszul érzem magam. S ez most a megfogalmazás finomított változata. Sokszor már, mióta "férjhez adtak bennünket" arra gondoltam, hogy veszek 3 db. centimétert, s mint a katonaságnál vagdosom le a darabokat, számolva a hátralévő időt. A munkámat mindig nagyon szerettem, ez tartott meg sokszor, ez adott erőt helyzetek túléléséhez, elviseléséhez. S mindig akadt egy-két ember, akivel azért az ember beszélgethetett, szót érthetett. Utazom a buszon, régi pedagógus ismerős, új tantestületben. Ahogy mesél a kollégákról az érzéseimet, tapasztalataimat hallom vissza. Akkor mégsem csak bennem volt a hiba? Mégsem  csak én voltam a rossz, az elviselhetetlen, a különc? Mégis csak hiába mondták nekem, minden munkahely ilyen, mindenhol nők vannak, s mindenhol akadnak problémák. Akkor ez mégiscsak emberfüggő! Van jobb is, meg rosszabb is, ahogy mi emberek sem vagyunk egyformák. Legfeljebb az szenvedi, aki benne dolgozik.

Elmentek

Itt voltak, elmentek.

 S eszembe jutott Schubert É. színésznőnk egy tv-beli mondata: Az unokáim Olaszországban élnek, ritkán látom őket. Örülök, ha jönnek de örülök/megkönnyebbülök, ha elmennek. Mi voltunk a szállás és az étkezés, jöttek--mentek, főleg fürödtek. Én unokákra vágytam, velük való kalandokra. Ők mint a mágnes tapadtak a szülőkre, főleg az anyjukra.

Este meg nem tudom ki aludt el hamarabb a fáradtságtól kimerülten: ők vagy én? Többnyire.

Tulajdonképpen már pár éve, amikor a szívem megszakadt egy mondattól, tudomásul vettem, hogy csak fiús nagymama vagyok. Azóta már csak örülnék egy lehetőségnek, kalandnak. Tavaly hívtam a nagyobbikat egy hétre, szerintem meg se mondták neki. Nekem furcsa ez, én a nagyszüleimnél töltöttem minden szabad percemet, imádtam őket, a falut, az ottani életet. Tán innen volt bennem a nosztalgia a falusi élet, a ház iránt.

S maradtak ők, a Mózsik, s visszahoztuk a hazaküldött macskaurat. Aki lelki beteg,  vissza kell szoknia. Mogorva öregúr, aki megszokta magányt, ragaszkodik az otthonához. Csak vannak más szempontok is.

Hogy ne síkoltozzak,

hát leírom!

Vendégeket várunk, macskaurat hazavittük volna. Lezártam a ház ablakait, hogy ne menjen ki. Indulás, keresem, fürdőablak nyitva (gazdája nem akadt), macskaúr sehol. Elmentek a fiúk, még a faluból tán ki sem értek megjelenik elegánsan macskaúr. Micsoda radarok működhetnek benne!

Süteményt sütők, fiam kapta meg az almákat lereszelni. Becukrozom, fahéjazom, stb. tenném a tésztára. Miben akadok fenn? Milyen tető (!!!!!!!!!!!!???????????????) van a reszelt alma közt? Végül rájövök: a  műanyag edény teteje. Mikor az első alma reszelésre kerül ez nem látszott? Nos, ekkor mondtam, most sikoltozni fogok, mert szétrobbanok.

S miért vagyok ilyen felpattant? Éjjel hazaért több napos távollét után a másik Mózsi. Ablakon be, társult mellé első Mózsi, éhesek, természetesen, hajnali kettőkor. Tudom, kivágta volna őket bárki. Viszont akkor ismét bejönnek az ablakon, s a meleg miatt szellőztetnünk kell. Ugyebár, a kör ördögi.
Megetetem őket.

Már félálomban vagyok, valaki mellém fekszik. Feje a combomon, ez nem macskaúr. Elalszom, aztán sztereo dorombolásra ébredek, maximális hangerőn. Félálom, álom győz, visszaalszom. nem érdekelnek az éhes macskák, a dorombolók, a tilosban alvók, csak aludhassak, aludhassak, végre, végre....

Ezek után nem éppen voltam a helyzet magaslatán.

Amúgy nálunk ahogy magamban megfogalmaztam, nem besurranó tolvaj van, hanem besurranó alvók. Hogy, hol, s mikor osonnak be, nem tudom, én már csak az ájultan alvó személyekkel találkozom....