Könyv, amit magamtól nem vettem volna le a polcról

Vagy ki tudja? Aki a kezembe adta mégis levette, hazahozta, odaadta. Rákérdeztem tudja-e
milyen könyvet adott? igen, ezért hozta haza. Akkor már jól benne voltam a könyvben.

Aranyba öltözötten

 

Ahogy a múzeumból kiléptünk ragyogott minden. Aranyban a fák lombja, s aranyban a koronák. Néztem, hogy mit is látok? Közelebb mentem. S íme! Szentháromság szobor, Nagykanizsa:

"A barokk stílusú szoborcsoportot Inkey Boldizsár- Kanizsa földesura graz-i mesterekkel faragtatta 1758-ban.

Középen magasba emelkedik a Szentháromság csoportja, a tartóoszlop alján egy kecses Mária-szobor látható, s mindezt körülveszi Szent Antal, Szent László király, Szent István király, Szent Imre herceg és Keresztelő Szent János szobra." forrás

 

 

 

 

 

 

Halottak emlékezete

Tompa Mihály: Halottak emlékezete
 

Hull a levél... a tarlott őszi tájak
Szebb napjaikra nézni intenek;
Szeretetben kik vélünk egy valának:
Feledjük-e, midőn már nincsenek?!

Jertek, jertek! s hulló lomb közepett

Üljünk meg a bús emlék-ünnepet!

 

Ugy elmerül szivünk a földiekben...!
Hű lenni a méltó búhoz nem ért;
Oh, a fátyol mi könnyen hátralebben,
Melyet köténk az elveszettekért!

Hogy sirjokon mécs, szemükben köny ég

Legyen ez a nap az övék.... övék....!

 

Mienk is ez! emlékben, fájdalomban
Ugyan mienk! kik élvén hányatunk!
- Csak addig zúg a lomb, mig a galyon van, -
A holtaknál nincs a mi bánatunk!

De jól van így....! a búban, könyeken:

Kiért bú s köny van, nekünk megjelen!

 

Itt a szülő, hű karjai kitárvák,
A szeretett férj haza látogat!
Ne sirjatok, szegény rongyfedte árvák!
Ifjú özvegy, vetkezd le gyászodat!

Kis magzatim! hát visszatértetek....?

Oh mint vérzett, fájt szívem értetek!

 

A hős ifjú koszorúval, sebekkel,
A test-halomból délcegen kilép;
Jön a testvér, barát s a mátka; felkel
Ki elveszett, s nem tudni hol? mikép?

Meghalni a sors akit hova vitt:

Föld és tenger kiadja holtait.

 

Körülfognak vigasztaló beszéddel:
A cél, az út mind egymáshoz vezet!
Nem foszlik még az ábránd rajza széjjel,
S erős hit ver szivünkben gyökeret.

Mint a virág kelyhébe' titkosan,

Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.

 

S enyhűl a bú, szivünk nem nyomja kétség,
Mi jól értünk az elhunytak felől!
Az örömért, mely vélök érte végét:
Örökségünk remény, remény te löl!

A téli napnak, - távol szertelen, -

Melege megfogy, tündöklése nem!

 

A hűségnek nem veszhet el jutalma,
S szivnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva:
Nem lenne csak sirunkig kalauz?

A vágy jobbat lel, mert jobbat keres;

Még ez a köny is szebb létért kezes!

 

Pihejetek hát hívek, jók, szerettek!
S kiknek a föld keservvel fizete;
Hull a levél... de az emlékezetnek
Örök-zölden mosolyog ligete.

Hull a levél;....alvó félben az élet...

Boldog, boldog... ki tudja, még se félhet!

S a halál és pusztulás közepett:

Uj életnek szentelhet ünnepet!

 forrás

 

 

A szemmel láthatóan régi sírnál ki üzenhetett kinek?

Tavaszi reggelre ébredtem,

tavasz illata úszott a levegőben. Ahogy szellőztettem elmúlt évek, még kijárós évek hangulata kúszott be az ablakon. Rég éreztem ezt. Viszont csalóka, tavasz végképp nincs, legfeljebb bolond időjárás. Élvezzük? Naná! Megszívjuk? Valószínű. Viszont most oly jó lubickolni benne.

Egy kiállításon

jártam ma, a zárás előtti napon. Nem is értem, hogy nem figyeltem fel rá korábban. Nagyon szeretem a munkáit, fotóit, nem egy albumát meg is vettem az évek során. Szőlőhegyek elhagyott régi pincéit, s házakat mutat be fotóin. Boronaházakat, vályogot, régieket, beomlókat, itt-ott még az élet, a régi, elfeledett élet nyomaival. S ha már képzőművész türkizzel a rézgálic színével bolondította el a látványt. A rézgálict jelképező kék a védelmet, a továbbélést jelenti a fotókon. Mindez az én világom is, nehezen szabadultam el a kiállításról. S még hátra van Nagykanizsán az életmű kiállítása, el kell oda utaznunk. (Tudom,  ez (is) az én bolondériám, de hátha akad érdeklődő.

 

 

 

 

Sárgulások, elmaradt fotók

 

 

 

Az utolsó virágzó a kertben. Volt némi esőnk, ritkítom az astereket, átásom őket új helyekre. Kidőltem. Az eső némileg átáztatta a földet, nem eléggé.