Évekkel ezelőtt

 

 

hívta fel figyelmemet ismerősöm erre a temetőre, mert tudta, hogy sírköveket fotózok. (Az olajjal nem kentek is oda valósiak, csak más vallású temetőrészből. Az innen való régi sírkövek kigyűjtése most folyik.) Ez már bemutatás és emlékőrzés, de legalább nem tékozlás. Azért a másik részen is találtam pár fotózni valót. Amúgy Császáron jártunk.

Visszaszámlálás: 3. nap (Búcsú a fenyőktől)

Égetés

  Gyantagyöngyök vagy inkább könnyek?

S egy kakukktojás:

A múlt heti fotóhoz képest (halad az idő)

Erdőn, mezőn, kertben még két napig?

  

 

 

 

Amikor

 (egy ékszerdoboz) városba érkezel (ahol már nagyon sokszor jártál, ahol minden szeglet emlékeket idéz), ahol 2-3 órát tudsz csak eltölteni, mérlegelned kell, mert nem tudod megragadni  a teljességet. Maradnak hangulatok, érzések, egy-egy szépség, érdekesség. Sétálsz, figyelsz, rácsodálkozol, felfedezel valami újat, újakat, amire eddig nem figyeltél.
 

Rájössz, s megérted, nem úgy ahogy Pécsi Gabriella írta egy versében "a becsukott ajtókat nyilván kell tartani", hanem a kinyitott ajtókra oda kell figyelni. Ezek nem  véletlenül maradtak nyitva, hanem mindegyik egy-egy csodát rejt, ha beléptél rajta.

Így jártam Kőszeggel. Kimaradt a vár a maga teljességében, kimaradtak múzeumok, elmaradt felmenetel a Kálváriához, amire esetelegesen gondoltam  a napot tervezve. Viszont találtam ezer kaput,

 kilincseket,

 

 kapualjakat, cégéreket,

csatornafedeleket,
 

 amiket elnézve (fotózva) felmerült az emberben mesélhetnék a város történetét is. Homlokzatokat, lepukkantakat, felújítottakat, mindegy milyenek voltak, valamit mutattak az eltelt századok szépségéből, emlékeiből, hangulatából.

Ősz volt a valóságban, ősz a házak színeiben. Hogy ezt a melegséget vihessük magunkkal.

 

Megkerestük az elhíresült zsinagógát, hogy éppen milyen állapotban találjuk? Láttam romjaiban, aztán tv filmen keresztül, amikor valakik a megmentésével próbálkoztak. Most ez a látvány fogadott:

Nem maradhatott ki a  "cögeráj", az Ottlik könyv "hőse", hogy ismét körbejárjam, fényképezhessem, s emlékezhessek. A könyvre,  az új intézmény régi dolgozóira, az itteni nyaralásokra.

S az idő el is szaladt, november van, akkor is, ha a bőrünk mást érzékel. (Bár itt az otthonihoz képest hűvösebb volt egész nap.) A nap hamarabb nyugszik, hamarabb sötétedik, s még hátra volt Velem és a Szent Vid-hegy s kápolnája. (Amikor is odaérve lemerült az elem is a fényképezőgépben. Végül is csak hangulatfotó kellett volna, mert az 5 évvel ezelőttit elővehetem, bár az kora tavaszi vagy éppen mínuszos tél végi volt. Érdekes, most a pluszoknak örvendezhetünk, akkor kifogtuk ott fent a mínuszokat, amik -nem számolva velük- megkeserítették az akkori napot.) A barna levélszőnyegen gázolva

 

 jutottunk el a kápolnához, a nap nyugodni készült, de még bágyatag fényével átvilágította, s átmelengette az amúgy is őszi színekbe öltözött tájat. S örültünk a mai napnak, hogy elindultunk, hogy ennyi szépségnek lehettünk részesei.

S még oly sok a csoda, a bemutatásra váró fotó, majd egyszer, máskor. S mindez csak három óra volt...

Ma

Kertünkből fotózva levélgyűjtés közben

Reggel van,

kinézek az ablakon. A szemben lévő házak mögött most kel a nap. Finoman bevilágítja a horizontot, még csak most jön fel. Hányszor elnéztem a városi, régi lakásom ablakából. (A lakás ablakából, aminek egyetlen hatalmas előnye volt: a csodálatos kilátás, a százszor fotózott napkelték, éveken és évszakokon keresztül.) Most is elnézem, s fotóznám is, ha nem lennének előttünk házak, s villanydrótok. A hangulat így is átjön.

S ahogy kel fel  a nap, elkezd körbejárni a szobában. Sárga fényben úsznak a komód díszei. (Apropó: díszek. Régen volt  egy-két régi korsóm, szilvás köcsög, aminek igazándiból nem ez a neve.  Aztán a szívem fájni kezdett a habán gyűjteményem után. Én itt, azok a lakásban maradtak. Próbaképp áttelepítettem ide néhányat. Nem találták a helyüket. Aztán fogtam magam, s csoportosítottam ezeket, most így együtt tömbben jól megvannak.)

Kellenek a gyűjtemények? Kellenek a tárgyak, díszek, párnák, szőnyegek körénk? Vagy bepakolunk bútorokat, s élünk köztük?  Nekem fontosak, szeretem ezeket, nekem melegséget adnak. Jó rájuk nézni, köztük lenni, főleg, ha az ember sok időt tölt az otthonában.

Mikor apám meghalt két dolgot kértem: a képet/festményt a falról, ez a gyermekkoromat jelentette. S a virágvázát. Emiatt. Most velem vannak, folytatásként, s hova kerülnek majd, ha én elmegyek? Jelentenek-e az utódoknak valamit? Amit nekem, azt nekik biztos nem, legfeljebb tárgyértékük lesz, ha lesz.

A reggel egyértelmű jele nálunk a magához tért, s ismét ölbemacska hazatérése az éjszakai vadászatból. (Miért nem csapatja ki a tökeit? kérdezte az állatorvos.) Elfogyasztja reggelijét, s most éppen a keleti szobaablakban alszik mélyen virágok s az ablaktámasz macskatárs mellett. Előttük, kint  a párkányon októberke izzik, mert most jött el ő néhány napja, amikor él, ragyog és tűzbe öltözik.

Aztán elindul a napfény körben a szobába. Imádom. Imádom, ahogy megvilágít minden tárgyat, egyenként,  ahogy felmelegíti, átöleli őket.

Szinte tudom mikor hány óra van, mikor melyiknél tart. Aztán eltűnik a fény, hogy később megjelenjen  a konyhaablakban, de az már a délelőtt története.