Rájössz, s megérted, nem úgy ahogy Pécsi Gabriella írta egy versében "a becsukott ajtókat nyilván kell tartani", hanem a kinyitott ajtókra oda kell figyelni. Ezek nem véletlenül maradtak nyitva, hanem mindegyik egy-egy csodát rejt, ha beléptél rajta.
Így jártam Kőszeggel. Kimaradt a vár a maga teljességében, kimaradtak múzeumok, elmaradt felmenetel a Kálváriához, amire esetelegesen gondoltam a napot tervezve. Viszont találtam ezer kaput,
kilincseket,
kapualjakat, cégéreket,
csatornafedeleket,
amiket elnézve (fotózva) felmerült az emberben mesélhetnék a város történetét is. Homlokzatokat, lepukkantakat, felújítottakat, mindegy milyenek voltak, valamit mutattak az eltelt századok szépségéből, emlékeiből, hangulatából.
Ősz volt a valóságban, ősz a házak színeiben. Hogy ezt a melegséget vihessük magunkkal.
Megkerestük az elhíresült zsinagógát, hogy éppen milyen állapotban találjuk? Láttam romjaiban, aztán tv filmen keresztül, amikor valakik a megmentésével próbálkoztak. Most ez a látvány fogadott:
Nem maradhatott ki a "cögeráj", az Ottlik könyv "hőse", hogy ismét körbejárjam, fényképezhessem, s emlékezhessek. A könyvre, az új intézmény régi dolgozóira, az itteni nyaralásokra.
S az idő el is szaladt, november van, akkor is, ha a bőrünk mást érzékel. (Bár itt az otthonihoz képest hűvösebb volt egész nap.) A nap hamarabb nyugszik, hamarabb sötétedik, s még hátra volt Velem és a Szent Vid-hegy s kápolnája. (Amikor is odaérve lemerült az elem is a fényképezőgépben. Végül is csak hangulatfotó kellett volna, mert az 5 évvel ezelőttit elővehetem, bár az kora tavaszi vagy éppen mínuszos tél végi volt. Érdekes, most a pluszoknak örvendezhetünk, akkor kifogtuk ott fent a mínuszokat, amik -nem számolva velük- megkeserítették az akkori napot.) A barna levélszőnyegen gázolva
S még oly sok a csoda, a bemutatásra váró fotó, majd egyszer, máskor. S mindez csak három óra volt...