Itt voltak, elmentek.
S eszembe jutott Schubert É. színésznőnk egy tv-beli mondata: Az unokáim Olaszországban élnek, ritkán látom őket. Örülök, ha jönnek de örülök/megkönnyebbülök, ha elmennek. Mi voltunk a szállás és az étkezés, jöttek--mentek, főleg fürödtek. Én unokákra vágytam, velük való kalandokra. Ők mint a mágnes tapadtak a szülőkre, főleg az anyjukra.
Este meg nem tudom ki aludt el hamarabb a fáradtságtól kimerülten: ők vagy én? Többnyire.
Tulajdonképpen már pár éve, amikor a szívem megszakadt egy mondattól, tudomásul vettem, hogy csak fiús nagymama vagyok. Azóta már csak örülnék egy lehetőségnek, kalandnak. Tavaly hívtam a nagyobbikat egy hétre, szerintem meg se mondták neki. Nekem furcsa ez, én a nagyszüleimnél töltöttem minden szabad percemet, imádtam őket, a falut, az ottani életet. Tán innen volt bennem a nosztalgia a falusi élet, a ház iránt.
S maradtak ők, a Mózsik, s visszahoztuk a hazaküldött macskaurat. Aki lelki beteg, vissza kell szoknia. Mogorva öregúr, aki megszokta magányt, ragaszkodik az otthonához. Csak vannak más szempontok is.
