Oldalak

2012. július 16., hétfő

Emberi határok, állati törvények

Nagy a gondom Pif macska miatt. Mondhatja bárki, jó, ha csak ennyi a gond, vagy ez is gond? Pifet örököltük, s ha nem vagyunk a házban a szomszédok mindennap etetik. (Az így kihelyezett ételre kapott oda hozzánk a farkatlan macska.) Tavaly még udvarlási szezonban  is sokszor köztünk és velünk volt. Idén ez megszűnt. Nem értettük, hol van, miért nincs velünk. Aztán kiderült a már említett farkatlan, gazdátlan  macskával volt viadala, s valószínű alulmaradt. (Ő amúgy egy nagyon agresszív cica, sok gondot okoz másoknál is. Ő aki körbejelölte a házunk összes ablakát, némileg még a lakásban is hagyott nyomokat!)

Szóval Pif úrfi amúgy egy nagy túlélő kandúr, minden hájjal megkent, csak úgy látszik a 12. évére már öregedni kezd. Az alulmaradás következménye lehet, hogy úgy eszik, hogy szeme mindig a kapu felé van, lesi jön-e valaki? Máskor az ablakban ülve várt minket reggelente, ablakban hónapok óta nem láttuk. Jön, eszik, tegnap habzsolt, ilyent még sosem láttam tőle, s már el is tűnt. Otthon sosincs. Ha hívom, simogathatom, érezze, hogy szeretik, de ennyi. Már megy is.

Sok töprengés vezetett a fent leírtak összeállásához. Akkor most mi hiába vagyunk a gazdái, hiába házunk az otthona a macskatörvények felülírnak mindent? Tapasztaltatok már ilyent? Akkor most egyet tehetünk, hogy mindezt tudomásul vesszük?

Olvasom A macska ezer arca című cicaantológiát. Jékely Endre ír macskáikról, s az írása alapján (amit már évekkel ezelőtt is olvastam) lett a kis vörös macskánk Mózsi. Amikor az ő Mózsijuk felnőtt "apja kíméletlen hajszát indított ellene is. Rendszerint a patakvölgyben ereszkedett alá, hogy a "territóriumáról" fiát elzavarja. Ám a rigók erős csárogásukkal elárulták közeledését, és Mózsi ilyenkor eszeveszetten menekült fel a kőbányák irányába, ahonnan csak néhány óra múlva merészkedett vissza. A házat hason csúszva közelítette meg, mert akármelyik bokorban várhatta vadmacskaszínű és -erejű apja."

2012. július 15., vasárnap

Füzetembe

A fájó láb, feltört talp és a farkasordító éjszakai hideg is mind hozzátartozik az élményhez, és az emberek teljesítménye sokkal inkább függ az akaraterőtől, mint a testi állóképességtől.
Mary Moody

Barátnőm a Caminora készül. Neki küldtem el ezt a gondolatot a korábbi bejegyzésben említett könyvből. Az írónő a Himalájára vezetett csoportokat, s egyik útján 71 éves útitársnője is volt. Eltévedtek, s végül ez lett a legnagyobb élménye az útnak. Akkor és ott persze nehéz volt nekik, megoldották, túlélték.

Valóban az akarat e lényeges, s ez túlmutat fizikai korlátokon is? Vagy, ha beteg az ember a fizikai korlátok behatárolják? Vagy inkább összeségében mondja ki a végső szót az akarat???

Testvérek


A hidegfront

mondhatnám pihenéssel, de lehet úgy is fogalmazni, hogy letaglózta az embert. A hétvégét végre pihenéssel, olvasással, macskákkal való játékkal töltjük. Főzés? Ami akadt itthon, egy kiló újkrumpli, fel  a netre, keresni valami receptet hozzá: rozmaringos, zsályás új krumpli. Isteni, amúgy hús nélkül, magában, egy kis kertben talált mindenféle zöldet befogadó leves után. (A népeknek is ízlett!)

Tegnap egy kisfiú járt nálunk kutyasimogatóban,aki félt a kutyáktól, de megkapta Zsebit pórázzal, amikor náluk jártam. Tudtam, hogy sosem harapná őt meg, mert a labdabirkózásaink során még sosem fordult ez elő. Így is lett, s terápiásan hatott a bizalom, oldotta kutykkal szembeni félelmét. Andris eljött Zsebizni,s úgy megszerette, azóta ő a barátja. S örülnék, ha majd eljön az unokám már együtt játszanának az állatokkal.

Ők pedig a fán alvó macskák, amikor éppen kíváncsian figyelik a fotóst.

 S az olvasnivaló:

Ötvenen felül: új tanya, új élet, új országban régi ház, s némi válság az életében. S egy tévés személyiség nagyon őszinte vallomása családról, szerelemről, a NŐ-ről.

2012. július 13., péntek

A fiók mélyéről

"Rendre felnövünk - és eladósodunk. Törleszteni kell mindazt amit, amit másoktól, felnevelő szüleinktől, testváreinktől, embertársainktól szívjóságban, lélekmelegítőként kaptunk - a hosszú vándorútra.
Emlék, emlékezés, főhajtás azok előtt, akik életük napjait beépítették a gyermekeik életébe."
Sütő András



Anyai nagyapám még első világháborús katonaként, és megöregedve. Amúgy a másodikat is végigharcolta. Nagyanyám, akinek a vérnyomásásn kívül  kutyabaja nem volt megelőzte őt, az örök vándorúton.
Baloldalt anyám, jobbra az öccse. Ha jó az emlékezetem, -mert már senkit erről megkérdezni nem tudok- polgári iskolás egyenruhában fotózták őket.



Ők pedig az apai családom. Az első sorban a nagyszülők, s nagyapám háta mögött áll apám.

Azt hiszem kicsit még turkálni kell a fiókokban, hogy kerüljenek elő emlékek, mert vannak, tudom, emlékszem, csak az a kérdés hol? A szív őrzi őket, most csak és már csak, sajnos, bizonyítékokat keresek az emlékezet mellé.

2012. július 10., kedd

Betörés vagy nem is tudom,

hogy is tituláljam a vörösök anyjának éjszakai tevékenységét? Esetleg illegális behatolás? Inkább! Este tíz körül lefeküdtem, hallok ám valami fűrészeléshez hasonló hangokat, aztán bealudtam. Éjjel ébredek fél kettőkor egy olyan zuhanásra, ahogy egy macska pottyan be az ablakon. (Igen ám, de vagy zárva voltak, vagy szunyoghálózva, sőt a nyitott ablak virágcserepekkel még kis is támasztva két oldalról.) Ez utóbbin követte el  a behatolást, kikaparta, feltépte a tépőzáras szunyoghálót, aztán bebújtak alatta az egyik vörössel, s mire kimentem már az egyik széken nyugiban szoptatott. Ezt nevezem!- gondoltam magamban! S még mondja valaki (mondom én is már vagy százszor), hogy az állatok nem  buták! A nagyságos asszonynak minden esetre megvan a magához való esze!