A mai napra

A.    Dezső Károly: Búcsúzás

Tarka lombbá

szakadt idő

zizzenve lehull

Tar fák köz

köd csuhák

libbennek.

Parányi halmon

ütött-kopott

kereszt.

Térdeplő csend

halk imát suttog

az elmúlás felett.

Körbeküldős humor

A férj egy pár órai horgászat után úgy dönt, hogy
kiköt a csónakjával, és pihen egy kicsit.
A felesége viszont elhatározza, hogy elviszi
a csónakot  és majd olvasgat a tó közepén.
Beindítja a motort, behajózik, és lehorgonyoz. Nem
sokkal később megjelenik a horgászellenőr.
-
Hölgyem! A tónak ezen a részen tilos a
horgászat!
- De kérem, én nem horgászom, hanem
olvasok!
- Igen, de minden eszköze megvan a horgászathoz,
és bármikor elkezdheti!
- De mondom, hogy olvasok!
- Ha nem megy máshova, föl kell, hogy
jelentsem!
- Olvasásért?!
- Nem, hanem mert tiltott területen
horgászik! Most lehet, hogy olvas, de minden eszköze megvan a horgászathoz,
és bármikor elkezdheti!
- Jó, én meg akkor följelentem magát
szexuális zaklatásért!
- De hiszen magához sem értem! Nem is csináltam
semmit!
- De minden eszköze megvan hozzá, és
bármikor elkezdheti!
- További szép napot Hölgyem! - mondta az ellenőr
és ezzel továbbevezett.

A tanulság:
soha ne vitatkozz olyan nővel, aki olvas,
mert ő valószínű, gondolkodni is tud!

Utaztam, s egy könyv társamul szegődött.

Társamul, ahogy időnként egy-egy könyv mellém szegődik.Az írónő négy évet Battonya környékén töltött, s utazott a határon belül, s túl azon a környéken. A kisemberek világát, a kocsmák, mellékutcák környékét találta meg, s az ott élő embereket.

A kies világot olyan lírával mutatja be, hogy időnként borzong bele az ember. Néha úgy éreztem Máté Angi szól hozzám. Az ő világára emlékeztetett a szöveg, tán nem is véletlenül.

" A tangóharmonikás magányos ember volt. Élete megfelelt hangszere hosszan elnyúló harmóniáinak és a köztük levő tereknek. Ezekben  aterekben laktak az álmai. Amikor játszott az álmok összepréselődtek,  és ráncokat vetettek. A harmonikás szinte felismerhettelen  lapocskákká préselte őket, a hangok között, amelyeket nehezen lehet egy életnek elképzelni. Ilyenkor a tangóharmonikás belebámult  a kocsma terébe, ahol a vendégek ültek vagy táncoltak, és céltalanul járatta körbe pillntását, egészen az éjszakával megtelt ablakokig, arca mozdultlan maradt, miközben elrendezte álhatatós és szívós álmait. A  szürke reggelen a szélesen rojtos hangok között az ember még kihalllotta a az álmok csicsergését, melyek új életre készülődve épp első levegőjüket vették.  Ez a csicsergés volt a jel az utolsó vendégek számára, hogy ideje hazamenni.  Az iszákosok felemelkedtek a székükről, a táncolók elengedték egymást.  Egy pohár széttört, egy szék rövid, tompa puffanással felborult. A magányosok előkusztak a sötét sarkokból, ahol az ember már csaknem megfeledkezett róluk, a vendéglős seprűvel a kezében állt a söntéspult mellett. A tangóharmonikás útra engedte a tompa záróakkordokat. Kikisérte az utolsó vendégeket, szívesen játszotta az ajtónálló szerepét. Becsapódott mögötte a kocsma ajtaja, ő meg a hajnali ködben odabotorkált a házához, melynek ablakából zavartalan kilátás nyílt a síkságra.  A harmonikás napokat töltött el azzal, hogy pillantásával végigpásztázza a távoli vidéket, miközben hagyta, hogy álmai - a hangszer hasítékaiból   és ráncaiból kiszabadult, a zenélés során elkerülhettelenül  kicsúszott, és még eléhető távolságban, a levegőben lebegő álomcafatok - a maguk játéába kezdjenek a szívével és a fejével. Ez, gondolta a tangóharmonikás, amint az ablakánál ült, és a síkföld  csendjét fülelte, ez a valódi élet."

Könyveket olvastam:

Egy álomszerűt,






















egy vidámat, vagányat



egy szívmelengetőt



és ajánlok egy illusztrátort: Simonyi Cecília. Az első könyvet jegyzi! Annak érzelemgazdag világát még líraibbá, meseszerűbbé teszi.  Az oly gazdag hazai gyermekkönyvillusztrálók palettáján egy új színnel jelent meg! S a Naphegy Kiadó oly átgondolt, minőségi könyveinek sorát szaporítja. Sajnos ezen a gépen még bejegyezni is csak hátulról tudok, képeket idetenni még kevésbé. Majd, ha egy másik géphez jutok, majd, ha.....

Sokszor elgondolkodom

hogy bírtam évekig az ittlétet macskaúr nélkül? Igaz, itt voltak  a Mózsik, de ők szabad macskák voltak, kint éltek, ide be a házba csak pihenni tértek, de azt észt veszejtve, kiterülve, élvezve a biztonság és a kényelem lehetőségét.

Macskaúr szobamacska volt,  így falura száműzve(?) kettős létre kényszerült, kint is van, bent is van. Képletesen és a valóságban is. Kint szabad és kandúrmacska, bent ő macskaúr, ennek összes lehetőségeit szigorúan  kihasználva. Számomra társ, akiről gondoskodni KELL, akivel beszélgetni, prüntyögni lehet, aki, ha pihenek, olvasok  ölemben alszik kényelemben és biztonságban (míg, be nem indul a terep ellenőrzését kint elvégzendő, s véres fülekkel hazatérendő. Bár mostanában nem folyt vér. Lecsillapodott a háború? Megadta magát valamelyik fél?). Éjszaka pedig lábamnál alszik, mint megszokta a közel másfél évtized alatt, mióta velem él. S én máris nem vagyok egyedül, nem érzem magam egyedül, egy lény van velem körülöttem még akkor is, ha "csak" egy macska az illető.

A másik. Tudom magamról nem vagyok könnyű ember, s a munkahelyemen nagyon rosszul érzem magam. S ez most a megfogalmazás finomított változata. Sokszor már, mióta "férjhez adtak bennünket" arra gondoltam, hogy veszek 3 db. centimétert, s mint a katonaságnál vagdosom le a darabokat, számolva a hátralévő időt. A munkámat mindig nagyon szerettem, ez tartott meg sokszor, ez adott erőt helyzetek túléléséhez, elviseléséhez. S mindig akadt egy-két ember, akivel azért az ember beszélgethetett, szót érthetett. Utazom a buszon, régi pedagógus ismerős, új tantestületben. Ahogy mesél a kollégákról az érzéseimet, tapasztalataimat hallom vissza. Akkor mégsem csak bennem volt a hiba? Mégsem  csak én voltam a rossz, az elviselhetetlen, a különc? Mégis csak hiába mondták nekem, minden munkahely ilyen, mindenhol nők vannak, s mindenhol akadnak problémák. Akkor ez mégiscsak emberfüggő! Van jobb is, meg rosszabb is, ahogy mi emberek sem vagyunk egyformák. Legfeljebb az szenvedi, aki benne dolgozik.

A bejegyzést Júliának és Évának köszönhetem,

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Senki bele nem halt még komédiába
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
Minek ölre menni, kezdjetek nevetni!

Jó néha a sötétben holdat nézni
Hosszan egy távoli csillagot idézni
Jó néha fázni, a semmin elmélázni
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni
Tele szájjal enni, hangosan szeretni
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.

Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet...
...kezdjetek el élni!

s ahogy egy bloggerina írta, magamnak is felteszem, hogy nekem is meglegyen.

Köszönet nektek, hogy felhívtátok rá a figyelmemet. S közben el is gondolkodtam, "- Igó Éva kolleganőm fogalmazta meg legjobban a kertes ház hátrányát. Azt mondta: - Megszereted, és nem akarsz majd sehova elmenni onnan!"
Jelentem, ez nap mint nap megtörténik velem. Ahányszor hazajövök, mindig elérzékenyülök, és azt kérdem: istenkém, hogy érdemeltem ezt meg?" forrás

A kertes házunk máig csoda számunkra, számomra, hisz a hétköznapok terhei és örömei egyenlőre az enyémek. Öröm ide megérkezni, és fájdalom elmenni. Máig minden elmenetelkor biztosítom a házat, hogy szeretem és visszajövök.

Ugyanakkor bezárt, mert rengeteg programról lemaradtam azóta, mióta ide is tartozom. Az igazság az, hogy ha dolgozom a kertben (azt a keveset, amit bírok), én utána örülök  a pihenésnek, s mászkálni már nincs erőm. Végül is ez egy vállalás, majd beáll a dolgok rendje.

Amikor három évtizede

a munkahelyemen átmenetileg (tehát kicsit kívülállóként is)  dolgozó fiatal lány megalkotott egy munkahelyi kisokost,  senki sem gondolta volna, hogy (bár az emberek cserélődtek, s egy mag azért megmaradt), amikor néhány évenként előkerül, mennyire aktuálisak még mindig az abban leírtak.

Így jártam Rómer Flóris: A Bakony terményrajzi és régészeti vázlat c. könyvével.

Csapjunk akkor  a lovak közé!

"Igaz, ha az általam minden irányban átszelt, mintegy 42 négyszög mérföldnyi tért valami divatos, mulatságból utazó  kalandor által tett uttal összehasonlítjuk, ki hol gyorskocsit, hol gőzhajót használván hihetetlen gyorsasággal repül át egyes országokat, öszve kell zsugorodnom a Bakonyban tett e tenyérnyi körutammal. De lássuk mit hoznak rendesen haza azok, kik mint egy szüntelen kábulás közt  lélekzet nélkül rohannak a fővárosok gyüjteményein, színházain, templomain és legdiszesebb szállodáin keresztül, folytonos izgatottságukban azt sem tudván mihez kapjanak elébb? - Mit hoznak? A külföld szerfeletti magasztalását és túlbecsülését és a honiak meg nem érdemlett kicsinylő fitymálását, a mohó futásból eredt emészthetetlenséget, és legfeljebb annyinak tudását, a mennyit vezetőjüktől már megtudtak elindulásuk előtt....."

"Délfelé csak a Kapolcs veszi útját; mert  a balatonparti- a Bakonnyal egyenközüen, magasabb előhegyek gátolják  ennek természetszerü lefolyását - és így csak ezen  hegyláncról csörgedező patakocskák vizei  tartják fel e tájon a feltételezett , de tán még nem bebizonyitott belforrásokon kivül  a Balaton még alábbszállítandó színvonalát. Ha ezen a földbirtok tulságos vágya által sugallott terv valóban kivitetik, nem is emlitvén e hirneves vidék  és csodaszép tájkép eltorzulását, az ugy is eleget szenvedő somogyi partokat meddő homoktengerrel elözönlvén,  néhány év elteltével valóságos  kietlenné változtatva látandjuk; - de a Bakony viránya is silányulni, sok helyen száraz csúcsú fái törpülni fognak, s így erdejének tönkre tételével  forrásai is kiapadással fenyegetnek, s így egynehány birtokos  homokpartok utáni sovárgása, csak a Dunáig terjedő megyék közvetett  kárával fogna kielégítethetni."

"Évek mulnak, míg az egykor gondosan elhintett eszmék kifejlődnek, és ezért tartja őket sajátjának,  holott mások vetették azokat egykor arcuk veritékével el, és a hosszú idő, mely kikeltükig lefolyt, elfelejteti vele a gondos munkást; vagy tán néha jól is esik magát azon  édes csalódásba ringatni, hogy e nemes növény önön munkásságának szüleménye?"

Megjelent 1860-ban, a helyesírásban próbáltam tartani az eredetit.