"Van egy hely,

ahol megcsöndesül a szél, ahol halkabban kopácsol a harkály, ahol a juharfák nesztelen engedik el leveleiket, a szarka nem rikácsol, a rigók puhán lebbennek tova a keresztekről, röptük, mint a bársony.

Ez a hely egy kis falusi temető. Jó itt elengedni, szállni hagyni a gondolatokat."

Schäffer Erzsébet 

(A fotók Lovászhetényben és Püspökszentlászlón készültek. Lehet, hogy már feltettem közülük párat, de ideillenek.)

KÉRDÉS

Ezt csak én tapasztalom, vagy más is? Eddig bejött valami sportoldal, nem tudtuk kiirtani. E percben nem látom, viszont amint belépek az irányítópultra tele vagyok reklámmal. Mentem Borókához, Évához, ahogy megnyitom az oldalukat rám törnek, mozognak, szörnyűek, alig találom a bezárás, kiiktatás módját.

????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

"Még ha le is vetsz minden egyes ruhadarabot, rajtad maradnak a titkaid, a történeted, a valódi neved.

Meglehetősen nehéz valóban  meztelenné válni. Keményen meg kell dolgoznod érte." Catherynne M. Valente

Oly találóak e sorok számomra, nekem. Igaz kicsit másként, a blogírásra gondoltam. Van, aki nyíltan, névvel írja a blogját, van, aki rejtőzködik, van, aki elrejti, s meghívottak olvashatják. Én a második csoportba tartoznék, ha óhatatlanul nem húznék csíkot magam után, mint a csiga. Próbálok rejtőzködni, nem kiírni olyan neveket, szavakat amikről rám találnak, aztán ki tudja? Amik árulkodnak, állítólag az unokáim fotói, azt már igazán nem értem, hogy kerülhetett a blog valahol a nagy-nagy háttérben olyan olvasóm elé, aki őket felismerte. S hányan vannak ismerőseim az olvasóim között, akik úgymond "kukkolnak", de nem jeleznek nekem vissza?

Ha valaki egy nyílt blogot ír, óhatatlanul is vállal egy nyilvánosságot. Ezért is próbálok úgy írni, hogy mint a mesében hozzak is valamit, meg nem is. Néha, tudom kiszakadtak belőlem a fájdalmaim, volt amit rövid időn belül töröltem, volt amit kiírtam magamból, de nem tettem közzé. A lényeg az volt, hogy szabaduljak a fájdalmamtól.

Én szeretem a blogírást. Nekem kifejezési lehetőség, még, ha sokszor csak fotók által is. Nagyon sokat vagyok/voltam egyedül. Akármikor változtathatnék, ezt szoktam meg, s valószínű már így is marad. Szeretem azokat, akik nyíltan körém gyűltek, ismeretlenül. (A háttérolvasókkal nem tudok mit kezdeni. )

A régi freeblogos bloggal csináltam, mikor valaki beszólt, hogy abbahagytam, újat kezdtem, ami már nem lett az igazi. Ez vagyok én, így írom, ezt vállalom. Már nem vagyok hajlandó változtatni, s akik nap, mint nap velem vagytok egy-egy komment erejéig, köszönöm nektek!

Este és reggel

 
 Napnyugtakor, majd reggel

Ilyen nincs

Egyszerűen leszoktam a blogírásról, mert nem enged a rendszer bejegyzést írni: "Hiba az oldalon." Véletlenül jöttem rá, ha "linkelek" , írhatok. Ill, arra kattintva, de végül a mégse gombra kattintva. Huh, de bonyolult.

Kicsi a világ. Közben, közben, ha nem is írtam róla, de ismerkedünk a faluban. Mindig akadnak munkálatok,a mikor ilyen vagy olyan segítség, eszköz vagy anyag kell. Így alakult ki egy kedves ismeretség, s mivel 9 négyzetméter burkolása szakembernek nem munka, akadt, aki elvállalta. Beszélgetünk, míg ki nem derült valamikor egy házban laktunk. Igen ám, de ... eltelt azóta 30 év legalább, s az akkori vékony fiatalember ma már őszhajú stb. A gyermekeink idősebbek, mint mi voltunk akkor. No, meg én sem lettem fiatalabb. S az is kiderült, kollegális közös ismerőseink is vannak. Tényleg kicsi a világ.

A Mózsijaim eltűnésével tele a környékünk: a cédulák mellett tudja a boltos(ok), a vendéglős, a mesterember, a szomszédok. Ettől még nem kerültek elő, legfeljebb a szomszédból keresik "azt a jó egerésző kis vörös macskát". Ha befogták őket jól befogták, a kettőt egyszerre, de lehet, hogy vitték őket, autóval. Ezzel is "biztattak". Még éjjelente mindig többször felkelek, hívom őket, de hiába. Tudom, bolond vagyok, de akkor is....

Csak macskaúr éli falusi világát a két portán, verekszik, napozik, ki-bejár az ablakán, s lábamnál alszik, ha éppen a házban van dolga. Érdekes, ezt a szokását megtartotta, visszavette. S mellékesen, ősz lévén az egerek munkálkodnak fent a padláson, mert nekem sincs olyan jól egerésző kis vörös macskám.

Kukkantsatok be ebbe a blogba,

ez a ház! Gondolom az. Megnéztem, ház! S a falon az a sárga színekkel összegyűjtött tartó!

Véletlenek

Theodore Roethke: Az ébredés

Álom az ébredés, lassan jön el,

Sorsom betölti, ami nem riaszt,

Tanít az út, amelyen menni kell.

Érzés a gondolat. Tudásra lel?

Két fülem közt táncol a lét, maraszt.

Álom az ébredés, lassan jön el.

Kik vagytok, hozzám sokan közel?

Lábam alatt, Uram, Áldott haraszt,

Tanít az út, amelyen menni kell.

Fény emel fát, ki érthetné, mivel,

Az apró féreg megtesz száza araszt,

Álom az ébredés, lassan jön el.

A Nagy Természet veled és velem

Még mást akar. Végy levegőt, szabad,

Tanít az út, amelyen menni kell.

A rázkódás megtart. Tudni muszáj.

Örök az, ami szétesik. Középre zár.

Álom az ébredés, lassan jön el,

Tanít az út, amelyen menni kell.

A kimásolt papír véletlenül került elő. Évekkel ezelőtt Mia Farrow könyvéből másoltam ki, amelyben életéről írt.

Dolgozom, felveszem a telefont, távoli településről jött ahívás, hajdani olvasótól. Egy könyvet keresett, angyalokról. Megtaláltam a  könyvet, s ráismertem volt már kezemben, aztán valahogy mégsem maradt nálam. Tán közben odaadták másnak? Akkor nem volt rá szükségem, most fogtam, s hazahoztam.