Vasárnap

Elfogyott a tavalyi Advent vagy Karácsony nevű cseppem, amivel az illatmécsest szoktam csepegtetni. Sajnálom, mert olyan illatokat válogattak bele, hogy előhívta az ember hangulatát, lesimította a lelkét. Most maradnak a füstőlők, amiknek illata van, csak a szimbólikája más. Jobb mint a semmi. Az adventi koszorúmon sincsenek gyertyák, nem tudtam menni vásárolni, csak mécseseket gyújtottam a gyertyák helyére. De égnek gyertyák, mécsesek szerte a házban, melegséget adnak.

Otthon maradtak a karácsonyi cd-k, zene csak amit a rádióból foghat az ember, vagy keres az interneten. Az sem rossz, válogathatok!

Éjszaka fagyott, minden nedvesség csillagot formált az éjszaka, kár, hogy a téglákon, autó tetején, s nem a növényeken. Vagy későn keltem, s azokon elolvadt. Későn kelek napok óta, úgy látszik még nem tökéletes a gyógyulásom, órák eltelnek, míg bejáratódok, de ez már a gyógyulás útja.

Végül egy fotó Petrás Mária egy alkotásával, számomra a karácsonyt ők hozzák el, ők kísérik, az Ő csodái!

Várakozás

Kormos István: Mozsár



Húsvét előtt, Karácsony előtt

hányszor törtelek-zúztalak!

Dió, cukor, mák,

dió, cukor, mák,

szétzúzódott az a világ,

széttördelődött az a világ,

s te VAGY, hogy lássalak.





Bede Anna: Advent



Fekete a kő,

pereg az eső,

elesik a ló.

Meztelen a tér,

nem lepi be a dér,

nem esik a hó.



Szövöget a köd,

fátyollal beföd,

elvész az irány…

Csalfa zene hív,

eltéved a szív,

eltéved a lány.



Ki odaki jár,

belepi a sár,

mint lapot a szó.

Ki melegen ül,

álomba merül,

semmire se jó.



A toll hevesebb!

Felsír az ecset,

megremeg a húr….

Lepereg az év.

Közeleg a rév.

Közeleg az ÚR.

Mint a mesében

A házunkban töltjük a hétvégét. Lehet, hogy karácsonyi készülődésről kellene írni, de nálunk az  diópucolásban és fenyőkiválasztásban ki is merült. Majd hétvége felé jön el az én (sütő)időm. Most maradjunk a meséknél vagy inkább a realitásnál. Jövök a házhoz, nyitom a kaput, lábam alatt gömbölög a szomszéd Nagyságos asszony (Hypó), aztán, hogy le ne maradjon valahonnan előtekeredik a saját Nagyságos urunk is (Pif). Láb alatt mindkettő, lépni alig tudok. Zsebi a kutyus, mint a gumilabda ugrál fel-le a hátsó kert kerítésénél.

Aztán teszem a dolgom, telik a nap, kel a másik, nézek ki az ablakon egy fekete pofácska néz rám és nyávog. Nyávog könyörögve: enni kérek, napok óta nem ettem! (Nem a fenét! Mondták a szomszédok, még soha nem volt ilyen gömbölyű!)

Aztán lépek, bocsánat lépnék ki a házból, lépek a küszöbre, de inkább a küszöb helyett a macskákra, mert mindkettő ott tekereg. Őrzik a házat, az ajtót, de leginkább a hasukat , hátha így biztosabban falathoz jutnak.
Pifünknek szomszéd mintára tettem ki egy kosarat, igaz nem macskakosarat, egy kosarat, kibéleltem, azóta Hypócska itt lakik, ha kint vagyunk a házban, ha nem, akkor otthon. Van. hogy ketten fekszenek benne, vagyis inkább egymáson kicsi lévén a kosár. Pif. férfiember, pardon kandúrmacska lévén inkább úton van, s ki tudja még hol, kinél? Viszont, ha érkezünk valami belső iránytű rögtön hazavezérli.

Aztán itt van a kút. Az  a legbiztosabb hely, éppen a két ház közt, határon. Kellően magas, belátni a terepeket, mert a szomszédban is kapnak enni ezek a szerencsétlen éhenkórászok. S ahol zörren a kulcs, nyílik az ajtó, oda futnak veszett sebességgel, nehogy lemaradjanak valamiről. Futnak, ha meglátnak, lépni, fát behozni sem tudok tőlük, mert ott vannak láb alatt. S még mondja valaki ezek után, hogy az embernek, ez esetben a gazdasszonynak nincsen becsülete!

Betegség

Elkapott valami vírus, s szó szerint leterített. Hasmenés, ami önmagában sem egy buli, ahogy szokták mondani, megtetőzve lázzal. Mindez tegnapra virradóra, s ennek következtében nem voltam se élő, se holt. Szó szerint. Gondolom a vírus nekiment az izmaimnak, lábra szinte alig tudtam állni, karomat nem tudtam felemelni, a többi csak ráadás volt. S ráadásul ilyenkor nincs itthon egy darab alma sem, de van jó barátnő és szomszédasszony. Az egyik gyógyszert hozott, a másikuk almát, krumplit, hogy legyen azért mit magamhoz venni, nem mintha kívántam volna, inkább, hogy a gyógyszereket alátámasszam a gyomromban.

Aztán van miről eltöprengeni az embernek:

1. Legyen itthon mindig papírtörülköző, papírzsebkendő. (Ezekért is mentünk be az általam nem szeretett Tescoba vasárnap. Az áruház már a karácsonyi vásárlás lázában égett, mindent úgy szétpakoltak, hogy az összetartozó dolgokat több sorral odébb találtuk volna meg, ill. láttuk meg, amikor a pénztárnál sorba álltunk. Van amit, pl. pzs meg sem találtam. Azt viszont megfogadtam, ide a lábam soha többé be nem teszem. Itt nem a vevőért, kizárólag haszonért, a vásárlásért van minden. Ilyen áron? Így?)

2. Legyen itthon lázcsillapító, ill. jelezni a családtagok felé, amit elhasználnak - pótolják! Vagy figyeljek én erre? IS?!

3. S nem utolsó sorban a kapcsolatok. Ha nincsenek a segítőim ittmaradtam volna egyedül, lázasan étel, gyógyszer nélkül. Azt hiszem ezt kellett volna előre írnom.

Szóval már a lábadozás útjára léptem, de orvoshoz ma még nem tudtam lemenni, majd holnap, mert vannak itt hurutos tűnetek is, amelyek gondolom szintén gyógyszert igényelnének, ha egy hét óta nem javultak. Azt nem is mondtam kb. egy hete kezdtem némi hőemelkedéssel, hurutos tűnetekkel, Ezekkel dolgoztam, erre fertőződtem rá. S akkor jöhet az újabb, leglényegesebb tanulság, amit százszor megfogadtam, s ugyanennyiszer nem tartok be, pedig nagyon figyelmeztettek rá az orvosaim: ha megfázásod van, azonnal orvoshoz menni, ne játsszál vele!

Talált dolgok

Vagy inkább fellelt kincsek címet kellett volna adnom? Olvasok egy gyermekkönyvet, amelyben
régi ismerősre leltem. Férjem családjának volt rokona, s nagy szegénységben élt és halt meg a hetvenes évek elején. Egy nagynéni támogatta, aki sok alkotását megvásárolta, s később a miskoci Hermann Ottó Múzeumra hagyta. Abban az időben a naív művészek közé sorolták, gondolom tányérjai, s hasonló témájú festményei miatt, mert ezeken falusi életképeket örökített meg.

Csodáltam bokályait, agyagedényeit amelyeken a formát a tányérokhoz hasonló képekkel diszítette, s volt köztük, amely az ősvilági hangulatot is hozta. Ezt nem egy festményén is láthattuk, sajnos a tulajdonunkban lévőket egy betegség elprédálta.

S most belelapozva a gyerekekhez szóló könyvbe éppen az  ősvilági festményeivel találkozom. A Két egér sorozatra is érdemes felhívnom a figyelmet, idézek a kiadó honlapjáról "A Két egér kalandjai gyerekeknek szóló művészeti ismeretterjesztő könyvsorozat; az amiben a Múzeumi Egér és unokatestvére a művészetről beszélget...".

Érdekelte őt a rovásírás, s az akkor még számomra érdekességnek tűnő tányér rejtélyét csak évek múlva értettem meg.

Egyszer egy teozófusokról szóló írás akadt a kezembe, a hitvallásuk az a mondat, ami Buddhát körülveszi. Rég jártam Miskolcon, nem tudom kiállították-e a hagyatékot? A kecskeméti Naiv Művészet Múzeumában találkoztam évekkel  ezelőtt festményeivel, ahogy a neten rákerestem látom aukción is forogtak művei. Örülök, hogy egy gyermekkönyv!!!! szerzői felfigyeltek festményeire, s érdemesnek tartották, hogy gyerekek figyelmét is felhívják rá. (A sorozat erénye, hogy a könyvek végén a bemutatott festmények lelőhelyeit, a múzeumokat is felsorolják, ha jól emlékszem elérhetőséggel is!!)

3.

Sokszor írok kesergő bejegyzést, pedig van az én életemben is öröm. A héten ünnepeltük férjemmel a 3. évfordulónkat, miután 40 év után ismét egymásra találtunk. Azóta ez év januárjában össze is kötöttük az életünket, ha még papírforma szerint, de akkor is. Van egy közös házunk, kutyánk és macskánk. Ugye, milyen csodálatos!? A közös élet? Nos, ez még várat magára. Mert ugyebár ember tervez, politika ( s az ő elgondolása, szabálya, törvénye) végez. Meglátjuk, hiszen évek óta távkapcsolatban élünk, de akkor is...!!!

S, hogy hozzam könyvajánló formámat, némileg mentegetve is magam, jöjjön egy mese, rólunk, magyarokról:

"Volt egyszer egy fotográfus, aki utazgatott a  világon, s vicces képeket csinált.  Lefotografálta a Himaláját, és kérdezte a himalájokat, Eléggé himalájos? Eléggé, eléggé, mondták a himalájok, s nevettek. Lefényképezte az eszkimókat, kérdezte tőlük, Eléggé eszkimókás? Eléggé, eléggé, mondták az eszkimók és nevettek. Lefényképezte Londont, kérdezte a londoniakat, Eléggé londonos? Eléggé, eléggé, mondták a londoniak, s nevettek ők is. Egyszer aztán lefényképezte a magyarokat. Eléggé magyarias? kérdezte tőlük, de  a magyarok azt mondták, Ezzel nem tréfálunk! Mit képzelsz? Kapd magad, tűnj el, veled nem fényképezkedünk!"

Ezek után csodálkozhatunk, ha én is néha, vagy inkább többször ilyen magyaros vagyok? S még egy ízelítő a könyvből, ha megtetszett volna valakinek.

Várakozás

Nem voltam vagy egy hétig, nem volt gépem, a kölcsön angol billentyűzetes laptoppal pedig több kárt csináltam , mint hasznot. Elúsztak a kommentjeim, bejelöltem magam olvasásra, pedig éppen mást akartam, szóval volt mellényúlás elég. Nekem ez az érintős, értsd egér nélküli számítógéphasználat nem megy. Főleg, ha még a billentyűzet is idegen.

Másik tanulság, eh, inkább megfigyelés a kutyának sem hiányoztam. Ez így van itt is, mint az életben. No, de ezen már ott sem kesergek.

Karácsony. Karácsony? Sajnos még ez sem jelent semmit. Tudom, ilyenkor szépeket kellene írnom, gondolnom, készülődni, de valahogy nem jön össze. (Ennyire negatív lennék? Fáj a torkom, szedem a homeopátiás szert, hogy ne kelljen orvonál ülnöm órákat. Használ majd? Hétvégi tervek, végre szabad hétvége: ház, férj, készülődés. Aztán itt a betegség.. .)

S legyen valami szép is, kedden összegyűltünk az eM csoporttal. Volt egy mesénk, amivel úgy voltam eleinte: miért éppen ez a mese!? Aztán elmerültem benne, s rájöttem a csínjára. A végén állítólag jól kiadtam magamból, ami bennem volt. Haragudtam a királyfira, azt hiszem teljes joggal. Az embernek mintha az élete pörgött volna le a mesén keresztül.