Oldalak

2016. október 29., szombat

Szép, szomorú találkozás


 Délelőtt megyünk a piacra egyszer csak rám köszönt egy hölgy, megismerem-e? S kérdezte én vagyok-e én?  Mondta a nevem  45 év után. Döbbenetes volt, hogy rám ismert, hogy emlékezett rám. Komolyan mondom, mikor mondta mennyire szeretett elsírtam magam. Az utóbbi évtizedek nem edzették az ember önbizalmát emberi kapcsolatok terén.

Egy főiskolára jártunk, ők alattunk egy évvel, s tényleg jó barátság volt köztünk, sokat beszélgettünk. Az ő hármasuk, meg én.  S egyik barátunknak volt ő a nagy szerelme. Néha interneten váltottunk pár szót, de mivel nem használom a fészt, ez is múltidő. Több száz kilométerről érkezett hajdani barátnője sírjához. Felemlegettük, hogy hajszárításnál mindig eszünkbe jut ő. (Akkor és "utolsó cseppként a pohárban", attól kapott agyvérzést, ami elvitte, fiatalon, negyven sem volt még. Számára pótolhatatlan barátnő veszett el. Számomra pedig egy beszélgetőtárs a munkahelyemre járó pedagógusok közül, akivel nagyon jól megértettük egymást.) Másik emlegetettünk az ő volt szerelme, aki 56 évesen kapott agyvérzést a ház legkisebb helyiségében, miközben kétéves kislánya fogadta a hazatérő anyát, hogy a csúnya apa nem szól hozzám... Persze másról is szó esett.

A szeretettankomat jó időre feltöltötte ez a találkozás.







Emlékezés Loncira


Lonci volt az első macska, akit macskaúr halála után megsimogattam.  Barátnőm úgy mesélte mindig hófehér vagy hozzá hasonló szürke kiscicái születtek. Szerettem volna legalább egyet, aki őrá hasonlít. Nem jött össze, de lett Cirnyó és Korom. Utóbbi másfél év után tűnt el. Világéletében csavargó volt. Amilyen félénk volt egyébként.

 A testvérek: Korom és Cirnyó anyjukkal

 



 Lonci és Cirnyó


A búcsúszoptatás, aztán elhoztuk magunkkal. Akkora cirkuszt csinált a macskahordozóban, azt mondtam nekem többé nem lesz macskám. A szívem szakadt meg érte. Másnap reggel már nyolcasozott a lábunk körül, azóta a mi macskánk.



Most Loncitól búcsúzunk, elment az örök vadászmezőkre egerészni.


2016. október 28., péntek

Miután egész éjszaka

egerésztem, most hogy hazatértem, előbb alaposan tájékozódóm a konyhaasztalon, mielőtt lefeküdnék, s eltölteném jól megérdemelt pihenésem. Biztos, a mi biztos. Hátha innen is leesik valami. (Legfeljebb én a székről, ha a gazdát olyan kedvemben találom. Pedig én igazán, de igazán csak tájékozódni ugrottam fel a székre.)

Miket nem találnak ki?! Régebben már megmutattam,



most ismét rátaláltam. Fantázia, pénz, pénz, s megfelelő építészek. S nem utolsó sorban bevállalás, én nagyon megkedveltem.

Ezt pedig ma láttam. ..

2016. október 27., csütörtök

Diólevél fent, lent, mindenhol - ráadással










Változik az idő? Ma hulla vagyok. Azért kertészkedtem, gyűjtögettem, míg a szervezem azt nem mondta: elég!

Ezt a fotót csak azért, mert gyönyörűséges. Remélem nem vagyok elfogult. S szóljon meg bárki, nem tudtam kihagyni. Oly szépek!


2016. október 26., szerda

A kommentekhez






Gyermekkoromból hoztam szavakat, mondásokat, amiket csak később értettem meg. Ha sokat csavarogtam mindig mondogatta nagyanyám: már megint összejártál ónát boronát. A borona még érthető lett volna, de mi az az óna? Évtizedek múltán esett le a tantusz: összejártam Tolnát, Baranyát.

A hokedli nálunk stokedli volt vagy fordítva? Hrabalt !!!! olvasva értettem meg bizonyos szófordulatokat, amelyek valószínű az utolsó háború katonai beszállásolásaikor keletkezhettek. Hogy ezek használatával nem voltak egyedül, ezek visszaköszöntek az ő írásaiból. Alaposan meg is lepődtem rajtuk. Most hirtelen nem tudom idézni, de akkor rájuk csodálkoztam: ezek innen jöttek?

Évekkel ezelőtt meséli a szomszédasszonyom, nősül a bátyja Szellőrincről. Kérdem tőle nem Szentlőrinc a település neve? Nem, nem. Pár nap után mondja, igazam volt. Ahogy kissé "tájiasan", vagy netán tájszólással mondták a település neve így hangzott.

Ma valahogy elvesztek, elvesznek azek a kifejezések, ízek. Marad a szleng, az erősen angolos kifejezések.  Csak közben hova lesz nyelvünk szépsége, ízessége?

2016. október 25., kedd

"...titkos zörgéssel szaladtak a száraz, holt levelek."


 Fekete Istvánt idéztem.

Azt hiszem "favágító" (ahogy nagyanyámék nevezték) amit a fotón látunk. Egyszerű, ahogy a ház is mögötte. Régi, látszik a falazatán, valószínű vályog, vagy ahogy errefelé készülnek: tömés. Boronafalú.  A kopás azt mutatja régen nyúltak hozzá. Nincs beton út a fal mellett, ezt régen döngölt földből készítették. Valószínű gyermekkoromban jártam ilyen házak közt, házakban, vagy én is a hegyen, onnan jött fel az emlék. Nem hagyhattam fotózatlanul. S közben a szívem belesajdult, a gyermekkorom, a nagyszüleim, az ott töltött szünidők.


Elnézem nagyapám valahai fotóját. Az ő házuk előtt készült. Ez a ház nem fehér, nem szürke az aljzata. Érdekes ez a sárga szín engem állandóan kísér(t). Akkor ez innen jött? Drága jó nagyapám, de érdekes így évtizedek távlatából szembesülni a fotójával. Hogy szerettem. A múlt héten, amikor a temetőben voltunk meséltem is a férjemnek, hogy ahogy olvasom a sírokon a neveket, az ő hangján hallottam megnevezni őket. Amikor este megjött a tsz-ből, s mesélte az egész napját. (Tudatosan csak egy otthoni cséplés jut eszembe, aztán be kellett lépniük...) S esténként hallgatta a rádiót, ez volt a szórakozása. Azt sajnálom a családról nem kérdezgettem, ez csak az apai felmenőkről jött össze. Mikor olvasom egy cikkben, hogy valaki 3500 fős rokonságot szedett össze, de ha 350 fős, az sem kevés.

Honnan indultam? A száraz, holt levelektől.