Te ismered a saját meséd?

Mindenkinek megvan a maga meséje - tartják a berberek.  Ezt kell mindenkinek, -vagy legalábbis a könyv szerzője szeretné- megtalálni, hogy együtt hullámozzon vele, benne, a lelkével.

Az afgán származású, Angliában élt író Casablancában vesz egy házat, amelyet felújít. Első könyve a felújításról, az ott megismert világról szól. S íme itt az újabb könyv: a szerző édesapja is nagy mesélő volt, s fia, mintegy folytatva az apai örökséget Marokkóban letelepedve indul el saját meséjének megtalálására. Érdekes módon nem az újgazdagok világában keres, régi, lepusztult kávézók, cipészműhelyek, ódon házak , s a sivatag útjának állomásai. A véletlen(?) mindig elé sodor valakit, aki újabb mesével gazdagítja. Az Ezeregyéjszaka meséit, s számtalan mesét (Naszredin Hodzsa történeteit,  odavaló névalakján keresztül) ismerünk meg a könyv olvasása közben, miközben eleget elmélkedik a szerző a mesékről, mesélésről. S mellékesen élik babonával tehelt mindennapi életüket egy szegény negyed közepén álló házukban. Aki szereti  meséket, a mesélést, kicsit mögé akar ezeknek nézni, feltétlen ajánlom elolvasásra. (A bloggerina megjegyzése: sajnos szavakkal nem tudom kifejezni micsoda hullámokat vetett bennem a könyv, élveztem minden szavát, mert bár egy arab világról ír, a mesék közösek, hatásuk szintén, bennem is hullámzott a történet. Ez az a könyv, amit érdemes többször elolvasni, benne és vele élni. S, ha lesz elég időm kiírom a sok kicédulázott gondolatát. Az előbb csak egyet hoztam az is csak egy kavicsról szólt. Egy jelentéktelen(?) kavicsról.)

Kavics

Amit itt láttok és kavicsnak neveznek, egyszerre számtalan dolog. Töredéke valaminek, mégis önmagában teljes. Az idő apróra formázta, a folyam simára csiszolta a felületét. Ha még egynéhány millió évig a folyamban hagytam volna, úgy minden bizonnyal homokszemcsékké válhatott volna. Egy hangya számára hegyet jelent, egy elefánt ellenben meg sem látja, oly piciny. Számunkra pedig nem más, mint egyszépséges dolog, melynek kellemes a tapintása, önmagában azonban haszontalannak látszik.

Ezt az apró kavicsot rengeteg dologra lehet használni. Beleteheted egy lábasba, s ha tejet forralsz, nem fog kifutni. Egy vad pásztorkutyát is megdobhatsz vele, ha éppen neked akar ugrani. De lehet vele homokba térképet is rajzolni, vagy levélnehezékként is jó szolgálatot tesz egy huzatos szobában. S ha mindez nem elég, felteheted egy polcra, s ha néha ráesik a pillantásod, eszedbe jut a marokkói utazásunk, ez a csodálatos táj, s mindaz az elmélkedés, amit ez a tárgy kivált belőlünk. 

Másodszor is kotorászni kezdtem a zsebemben, majd elővettem egy szürke kavicsot, amin egy világos csík futott végig.
Egy kavics volt.
- Tessék, ezt hoztam neked.
-Mi ez , Papa? 
-Ez bizony rengeteg dolog lehet.

Tahir Shah

A kavicsot amúgy évekkel ezelőtt Gyimesközéplokon a Hidegség patakában találtam több társával együtt. Egy kőtálban őrzöm őket. Néhány festett kaviccsal együtt. Aztán kezembe került most egy könyv, s összeállt egy történet. Majd írok róla. 

És egy mese is jöjjön, ha már elakadtam a köveknél. Miért is? 

 Volt egyszer egy kő.

De ezt csak én mondom, hogy kő, mert a kő mást mondott.
A kő azt mondta, hogy ő egy párna.
Ott feküdt a kő, azon a részén az udvarnak, ami se eleje, se vége.
Ám mégsem a közepén. A vége felé közepén, inkább.
Feküdt ott, a vége felé közepén az udvarnak, nagy szürkén és nehezen, matatta a széleit, mintha ott gombolnivaló lyukak lennének, végighúzott ujjaival a csak képzelt csillag- mintákon, amikről azt hitte, hogy azok őneki, a párnának a mintái.
Minden áldott este felpaskolta tömör, száraz hasát, és várta a lefeküdni vágyókat, mondjuk a két macskát, a kislányt, a kis ásót, a kapuzábét.
No, de szösz tudja, miért, senki nem érkezett, ki lefeküdni vágyott volna, őrá lefeküdni. Senki nem érkezett, hogy ásítozva, ásítozás után nyammogva összecsombolyodjon a valójában láthatatlan csillagmintákon.
Mindenki azt látta – a két macska, a kislány, a kis ásó, a kapuzábé –, hogy az a valami, ott az udvarnak a vége felé közepén, az egy szürke, nehéz kő.
Ugyan, hogyan is lehetne abba fejet belefúrni, aládugni kezeket, süppedni a púposába.
Arra járt egyszer a holdvilág.
Világolt kereken, s míg világolt, nézte, hogyan paskolja nehéz testét a kő, hogyan fekszik szürke meredten, várva, hogy lefeküdjenek rá, azért, mert ő a párna.
Térült-fordult a holdvilág kereke, rásütött a kisásóra, s árnyéka lett annak, árnyék, mely máris hosszan nyújtózott a kövön, végigfeküdve azon.

Továbbhaladt a holdvilág, s mentében a jázminbokorra világított, boglyas fejének árnyéka ráhajolt a kőre, még ásított is néhányat a fehér tölcsérvirág torkaiból, aztán a kapuzábé körül világolt a holdvilág, ráterült annak árnyéka is a kőre, s így egész éjszaka valaki ott szundított a kövön.
Ezentúl lettek olyan éjszakák, amikor a holdvilág ráfektette a kőre az árnyékokat. A kapuzábé, a jázminbokor, a kis ásó, az ez meg az az árnyékait.

forrás

Monogramos párna

"Miért tart sokkal tovább a monogramos vászon nemű, mint a sima? Úgy alszom el, hogy azokra a parasztházakra gondolok, ahol ezeket a lepedőket használták születéskor és szerelmeskedéskor, ezekkel takarták le a holtat, és nap mint nap ezeken zuhantak álomba  a kimerítő munka után. Kőkádakban mosták kézzel, szél szárította, és ha eleredt az eső, gyorsan lepakolták őket a kötélről. A díszes monogramokat a tűz fényénél hímezték rájuk, amikor a lány házasodni készült. Legtöbbje „túl jó” volt hozzá, hogy elhasználják, inkább őrizgették az armadio polcán, babérlevéllel, levendulával illatosítva."

 Frances Mayes

Molnár Anna volt a nagyanyám, az ő stafírungjából maradt meg a -hitem szerint már az egyetlen fellelhető- párnahuzat. Amikor Frances Mayes könyvét olvastam gondoltam párosítom a kettőt. S amin oly sokszor elgondolkodom: hazánkban oly sok külföldi vásárolt házat, élnek is itt, amikor parasztházat kerestünk a falvakban, szinte a legtöbben beléjük futottunk. Köztük egy sincs, aki megörökíteni az itteni letelepedés, házvásárlást  és a mindennapok élményeit? Vagy csak az én figyelmemet kerülte el? Vagy...????

Mese

A fotók két helyszínen mesemondás közben készültek. Vendégünk mesélő öregeket, pásztorokat keres - falvakban. Mondta, úgy érdeklődjünk van-e nótás kedvű, nótás kedvű és vidám 75 éve feletti pásztorember a környéken. Lehet, hogy nem pásztor, de mesére kapható is lehet, szerinte sokan rejtenek még kincseket magukban. Ha akad ilyen nálatok, írjatok nekem, elküldöm az úr email címét. (Bocs, nem akarok nevet kiírni, nem akarom, hogy a blogomra találjanak. Lehet, hogy  fel is ismeritek őt.)

Új bejegyzés

Új bejegyzéssel készülök már napok óta, csak amikor olyan fáradt az ember, hogy örül, ha elfekszik, csak amikor olyan feldúlt, hogy forognak benne a szavak, nehezen szólal meg. Pedig lenni mondani mit. Majd talán délután, talán holnap.

A vendég

Íróvendégünk volt. Meséi líraiak, mélységeket nyitnak meg, s valami csodálatos világot sejtetnek. A mesék díjat nyertek. Messziről érkezett közénk szerzőjük, s benne egy csodálatos EMBERT ismertem meg. Ismertünk meg mindannyian, akik a találkozók részesei voltunk, s elsősorban a gyerekek. Akik ízelítőt kaphattak egy rokonnyelvű másik országból, annak kincseiből, egy író elindulásából, élményeiből, alkotómunkájából. S mindezzel sok-sok szeretetet, ölelést, dedikáláskor személyre szóló ölelést, kedves szót.

A gyerekek is hoztak: egy-egy mese eljátszását, mozdulatokkal, gesztusokkal, de átjött belőle a megértés, megérzés, s a folytatás igénye.  S az író számára: szavai értő szívekre, lelkekre találtak.

 

Tavasz az őszben, avagy a megbolondult évszakok

Remélem, hogy ezek a képméretek is visszaadják az aranyeső virágzását. Vagy aranyvessző? A szomszédunké, lent sétáltunk  a kertben, őszi leveleket fotóztam volna, nézem az ágakat, sárga virágok! A lombozat őszi vörösbe öltözötten, s nyílnak a tavasz virágai!

Az utolsó fotó viszont már az ősz előhirnőke: a diófán egy-egy ág már sárgába öltözött. Nem is sárga, ez aranyág!