Ha azt mondom, hogy tegnap közel jártam az agyvérzéshez, nem hazudok. Mire hazafelé autóztunk már beszélni sem tudtam, erőm alig volt. Vagy lelkierőm?
Van autónk, régi, ütött-kopott, rozsdás, stb. de még nem hagyott cserben minket. Álom van szép autóról, csak ahhoz anyagi tehetség is kellene. Stb. (Ebbe most nem mennék bele.)
Szóval a szerelőtől elhozott autócsodánkkal megérkezve a célhelyre beálltunk az udvarba, ahol félóra múlva valaki nekiment, a bal elején jól meghúzta. Megnézte, továbbment, csak éppen a férjem látta, s felírta a rendszámát.
Jönnénk haza, nem jól nyílik a kapu, az automatikusan vezérelt vagy távirányított. Ki-be mozgott. A vége az lett, itt az uram ment neki a másik oldalon a kapunak, tört a dísztárcsa, két helyen horpadt a kaszni. Én az utcáról láttam, hogy nem arrafelé kellene mozdulni, de hiába kiabáltam, nem hallotta. Itt eldobtam magam. Nagyon rossz természetem van, nem tudok ezeken a dolgokon legyinteni, s jókat kacarászni. Vagy már túl voltam rég önmagamon?
Ez most rossz pásztorolás volt, a vírus hazavágott, nagyon durván. Hosszabb távon gyalogolni sem tudtam, nem tartottak meg a lábaim, akkor még ott volt a főzés, a palacsintasütés, amiről a férfiak azt gondolják az olyan egyszerű. Nekem, ha nem vagyok a helyzetem magaslatán tragédia. Állni, a kezemet mozgatni, stb. Aki nincs benne nem tudja elképzelni, s öten várták az elkészültét, tehát meg kellett csinálni. Közben a rossz mosógépben próbáltunk centrifugázni, de a jelét nem ismertük. Nem, ennyi. No itt is volt sürgés és forgás. Csak ez a funkciója működött, szerencsénkre, hogy némi "csőrepedés" nyomait eltüntethessük. Ez egint kifeszített.
Mondjam, még? Itthon is egy százéves (a neten meg sem találtuk) mosógép várt minket, holtan. Már vagy 9 éve hozzánk is nagyon öregen, de használhatón került. Átmenetileg. Eddig bírta. Úgy mentünk el, mosógép nélkül nehéz bizonyos korlátokkal létezni. Tehát tegnap ezt is megoldottuk.
Aki egészséges értékelje, mert, ha az ember leesik a lábáról, szörnyű. Most a cukromról nem is beszélek, gondolom az egekben volt.
Ami öröm, találkoztam hazafelé Aranyalmával. Jó volt nagyon keveset beszélgetni. S azért az unokákkal is, csak ezek a dolgok eléggé árnyékolták az ottlétünket.
Még két gondolat:
Mi van a palacsintában, amitől annyira fontos ételünk? Fiam évekig élt NY-ban, mikor hazajött hónapokig palacsintát kellett sütnöm, mert ott ilyenhez nem jutott hozzá.
Régi emlék, hetvenes évek közepe: Megyünk ebédelni az iskolai ebédlőbe. A gyerekek sorban állnak a konyhavezető irodája előtt. Miért? hát azért, mert tejbepapi/tejberizs vagy éppen mákos tészta volt az ebéd, az annyira finom volt, külön megköszönték. Tiszti lakótelep (lásd Vass Virág Lantos Piroska élete alapján készült regénye) gyermekei jártak ide főleg, s persze mások is. Így éltünk a hetvenes évek közepén.
